AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

majd folyamatosan az 1830-as esztendőkben is; de a tájékozódást nyelvi nehézségek hátráltatták, tulajdonképpen kevesen élvezték eredetiben a sokat idézettutánzott szerb népdalokat. A közvetítő nyelv — szinte kivétel nélkül — mindig a német: leginkább TALVJ és GERHARD fordításkötete okozott bizonyos módosításokat; s mindazok, akik nem a szerb-horvát dalokat, hanem azoknak csupán német átültetéseit idézték-tolmácsolták, kissé keresett-irodalmias hangon szólaltak meg. Szinte nem is népköltészetet adtak vissza magyar nyelven, hanem a népköltészetről szőtt ábrándot; nem az egyszerűségre törekedtek, hanem a német tolmácsok megnemesített változatainak visszaadására. Ez különösen akkor vált nyilvánvalóvá, mikor ERDÉLYI János magyar népköltési gyűjteménye is napvilágot látott. S ha e gyűjteményben még bőséggel találunk népies és nem népi énekeket, a kötet egésze meggyőzően tanúsíthatta, mi a különbség a műköltői igyekezet szülte népies és a valódi népdalok között. Ezzel párhuzamosan egyre több olyan tanulmány jelenik meg, amely immár a népismertetési és nem pusztán történeti-topográfiai szempontból szeretné fölmérni az egyes vidékek, országrészek szokásait, hiedelmeit; amely szeretné érvényesíteni a tudományos megfigyelés elveit, s a rögtönzésszerű leírás helyett a rendszerezésre törekszik. A magyar irodalom útja a népiesség demokratizálódott, plebejus értelmű fogalmával gazdagodva

3 vezetett PETŐFI Sándor szintéziséig. PETŐFI Sándor összefoglalója a népies törekvéseknek: neki valóban sikerül a népdalok szerzése, az ő költészete valóban mindenkihez egyaránt szól (mint azt még BÜRGER követelte egykor a nemzet költőjétől), az ő nézőpontja minőségileg új táj- és népszemléletet eredményezett, ennek csak egyik színe a népiességé. S evvel a tökéletességig fejlesztette a reformkor irodalmi népiességet célzó költői szándékait. Nyilvánvaló, hogy PETŐFI lezárt egy fejlődési szakaszt, tőle közvetlen út csak az utánzáshoz vezethetett, ahogy

7 az 1850-es esztendőkben az epigon-líra virágzásának lehetünk tanúi. Ez nem jelenti azt, hogy a népiesség programja időszerűtlenné vált. Különösen nem akkor, ha a teoretikusok fejtegetéseinek bizonyos értelmű zártságára gondolunk; ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyar irodalmi köztudat is végigjárta azt az utat, amely a népi és a nemzeti azonosításában, mintegy időtlenné örökítésében az epigonságot eredményező „petőfieskedés", a SZELESTEY Lászlók és LISZNYAY Kálmánok fémjelezte provinciális költészet felé mutatott, illetve maradi-konzervatív nemesi életérzést-világot emelt követendő példává. ERDÉLYI János határozottan figyelte a költők és olvasóik tévelygését, s a „kelmeiség" veszélyét mindenkinél jobban látta.

4 Ugyanő szegezte a kelmeiséggel szembe a népköltészet igazi értékeit, méghozzá az 1848— 49-es szabadságharc keserű és kijózanító tanulságai felől szemlélve e kérdéseket. „Nekünk, magyarokul, a mai fejlődési fokozat szerint oda kellene dolgoznunk, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellem irányait mindinkább szónok be műveltségünkbe . . ."

5 Talán GOETHE világirodalom-koncepciója is hozzájárult ERDÉLYI humánus elképzeléseinek kikristályosodásához és formába öntődéséhez, de inkább arra kell gondolnunk, amit a népi dallamban egyesült egy állapotú népek közös poétikai, ám ezen túl politikai érdekeiről vallott: „mely maholnap a Duna völgyén új, erőteljes harmóniának veti meg hangalapját". 3. E kérdésekről SŐTÉE István: Nemzet és haladás. Bp., 1963. 9 — 38. 1. 4. SŐTÉE, i. m. 122-125. 1. 5. ERDÉLYI János: Kisebb prózái. Sárospatak, 1863. I. 153. 1. 220