AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Berlász Jenő: Könyvtári kultúránk bontakozása a 16—17. században

jelentőségét illeti, nem kétséges, hogy ezek zömükben távol álltak a gyakorlati élet kívánalmaitól. Bár a 13—14. századtól kezdve a kódex funkcióköre egyre tágult, mégis voltaképpen a kéziratosság egész ideje alatt meglehetősen korlátolt volt. Fennmaradt középkori könyvjegyzékeink arról tanúskodnak, hogy mind a székesegyházi, mind a kolostori gyűjteményeknek legősibb, legszélesebb rétegét liturgikus jellegű kódexek alkották. Mellettük másodsorban a papi hivatással kapcsolatban álló lelkészi segédkönyveknek volt nagy szerepük. Opusokat, tudományos jellegű munkákat inkább csak az újabb rétegek tartalmaztak, ám ezek is csaknem kizárólag egyháztudományi érdekűek voltak: a kánonjog, a skolasztikus teológia és filozófia területéről.

6 Egyszóval e tékák kizárólag a klérus, illetőleg a szerzetesrendek számára szolgáló olyan apparátusok voltak, amelyek kiváltképpen az egyház főfeladatát, a vallás-erkölcsi élet fenntartását, védelmét és terjesztését mozdították elő. Másfelől azonban — ha csekély arányban is — kétségtelenül helyet foglaltak bennük a világi élet céljaira hasznavehető eszközök is. Szükség is volt erre, mert hiszen mind a káptalanok, mind a kolostorok, iskolázó intézmények is voltak, amelyek az olvasás, írás, éneklés és esetleg a számvetés ismereteire, magasabb fokon pedig az oklevelezési (diplomatikai) tudományra oktattak, különös tekintettel a papi és szerzetesi utánpótlásra.

7 Világi, mégpedig különleges nemzeti értéket jelentettek e tékákban még azok a kódexek is, amelyekben a magyarság ősi szóbeli hagyományának töredékei voltak feljegyezve: a krónikák és gesták. Nem lenne teljes e középkori tékákról adott vázlatos jellemzésünk, ha meg nem említenénk, hogy a 15—16. század fordulóján „profiljukon" már jelentkeztek az új idők jelei is: állományukban megjelent a korszakos jelentőségű új típusú „kódex", az incunabulum mint a könyvkultúra előfutára.

8 Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy ezek a középkori kéziratgyűjtemények a laikus társadalom művelődése szempontjából csekély jelentőségűek voltak, fennállásuk mégis z újkori intellektualizmus mélyen fekvő fundamentumát jelentette, s szerencsés fennmaradásuk a hódoltságon is biztosíthatta volna a nemzeti kulturális fejlődés folyamatosságát. Ám e becses tékák menthetetlenül széthullottak és jórészt elkallódtak. Pusztulásuk nem mindig helyben és hadi cselekmények folytán történt; számos jel vall arra, hogy mind a káptalanok, mind a kolostorok több-kevesebb sikerrel megmentették és felvidéki biztos helyekre szállították könyveiket. A gyűjtemények együtt tartása és megőrzése azonban a legtöbb esetben így sem volt lehetséges. A javadalmak nélkül maradt káptalanok és az otthonukat vesztett szerzetesközösségek vagy szétoszlottak, vagy kihaltak. Megtörtént ugyan, hogy egyegy szerencsésen fennmaradt kolostor befogadta és megőrizte más elpusztult társházak könyveit is; ilyen szerepet játszott például a gyöngyösi és a szegedi ferences kolostor® Általában azonban ez nem sikerülhetett már csak azért sem, mert a győzelmes reformáció hatására vagy nyomására az ország peremterületein is legnagyobbrészt feloszlottak a szerzetesházak. A gazdátlanul maradt tékák állomá6. CSAPODI Csaba: A legrégibb magyar könyvtár belső rendje. A pannonhalmi könyvtár a XI. században. Bp. 1957. HORVÁTH János, i. m. 159 — 200. 1. MÁLYUSZ, i. m. 107-110., 173-180., 307-335. 1. 7. MÁLYUSZ, i. m. 71-72., 120., 243., 364-365. 1. 8. MÁLYUSZ, i. m. 329. 1. 9. KARÁCSONYI, i. m. 113 — 114., 176. 1. GULYÁS, i. m. 170. 1. 206