AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Berczeliné Monori Erzsébet: A Színháztörténeti Tár díszlet- és jelmezterveiről

A színpad berendezéséről 1840—1870 között jobbára csak a hírlapokban, folyóiratokban megjelenő képek útján tudunk fogalmat alkotni. A Vasárnapi Újság megindulása a fametszetes képek rendszeres közlésével segít a korabeli színpadkép rekonstruálásában.

23 Viselet- és jelmeztörténeti ismereteink viszont éppen ezekben az évtizedekben válnak gazdagabbá. Ez két tényező szerencsés összjátékának köszönhető. A korabeli folyóiratok ugyanis — külföldi minta nyomán — színezett metszeteken divatképmellékleteket adtak közre. Innen adódik, hogy a reformkori divatot minden azt megelőzőnél részletesebben ismerjük. A másik, ennél is jelentősebb ok: BAEABÁS Miklós, a magyar grafika egyik legnevesebb képviselője, 1840-ben végleg letelepedett Pesten s mint korának akkor már jól ismert, divatos portretistája, hallatlan bőséggel ontotta a rézmetszeteket, köztük úgyszólván minden jelesebb színész arcképét. Kívüle MABASTONI József, KOHLMANN Károly, ROHN Alajos karcai, metszetei őrzik a korszak színészeinek arcvonásait. A fényképezés megindulásáig, kb. az 1860-as évek közepéig, néhány festménytől eltekintve, jóformán egyedüli forrásai ezek a színészábrázolatoknak és az egykorú jelmez viszony oknak — persze, erősen idealizáló színvonalon. Tárunknak e grafikai munkákból úgyszólván hiánytalannak nevezhető gyűjteménye van. A Nemzeti Színház állományával hozzánk került egy félbőrkötéses album „Díszlet-album. I. köt." felírással, amely 15 darab 15 X 15 cm-es méretű olajfestményt tartalmaz az 1874—1894 közötti évekből. Közülük három kép tervezőjét meg tudtuk határozni. LEHMANN Mór 1874-ben WAGNEB Rienzi c. operájához, HOEN Róbert 1878-ban ATJGIEE Fourchambault család c. művéhez és SPANNEAFT Ágoston VÁRADI Antal: Rafael c. darabjához tervezett díszletét sikerült azonosítanunk. Ám egyik sem eredeti mű, hanem egyugyanazon kéz másolata. Valószínűleg így tartották számon a raktári díszletkészletet, s adott esetben, egy kis átalakítással felhasználhatták később, más darabhoz is. E feltevést támasztja alá a Nemzeti Színház számos rendezőpéldánya, valamint a 18 doboznyi, 1860— 1890 közti időből származó jelmezköltségvetések gyűjteménye. Mindkettőben bejegyzések sora igazolja, hogy egy-egy díszletet, jelmezt több darab kiállításánál is felhasználtak.

24 A díszletek a 19. században, kevés kivételtől eltekintve, típusdíszletek voltak. S ez nem hazai specialitás; Európa-szerte általános gyakorlat volt, amit részint az a körülmény magyaráz, hogy a díszletnek nem volt dramaturgiai jelentősége, megtervezése tehát nem igényelte a rendezővel kongeniális művész jelenlétét. A másik ok a gazdaságosság volt. A színház derék festőmesterei csináltak „rococo termet", „polgári szobát", „tanyát gémes kúttal", „falusi főteret templomtoronnyal" stb., stb. s ezeket országszerte üzletszerűen kölcsönözték. 23. SZIGLIGETI Ede: A szökött katona. FTTCHSTALLER acélmetszete. Pest. 1843. („Ungar" műmelléklete.) — JÓKAI Mór: Dalma. Litogr. CANZIÁ. rajza. Nyomt. Engel— Mandello. Pest, 1853. (Délibáb műmelléklete.) — ERKEL Ferenc: Bánk bán. Jelenet. III. felv. 1. kép. (Vasárnapi Újság. 1861. 504. I.) 24. E gyakorlatnak személyes beszélgetésből magam is őrzöm emlékét. 1967-ben BUDAI József, a Nemzeti Színház fődíszletmestere, egy fényképalbumban megmutatta azt az „évszázados tölgyet", ami a Szentivánéji áZowban, TÓTH Imre igazgatása alatt, 1909-ben kezdte színpadi szereplését, s úgymond, az 1930-as évek elején, VOINOVICH Géza idejében, ha nagy, lombos tölgy kellett a díszletbe, még „játszott". 169