AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

II. A könyvtári munka elvi és gyakorlati kérdései - Wix Györgyné: Egy „XVIII. századi magyar anonim-lexikon" összeállításának problémái

vallja magát címében. Mégis az anonimitás határait az anyaggyűjtés előrehaladtával a lexikon fenti meghatározásának szélesebb értelmezéséig kellett bővíteni. Minél több névtelenül megjelent mű címét sikerült összegyűjteni, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a korszak az anonimitás legkülönbözőbb fokozatait kedvelte a teljes névtelenségtől a magát meghatározás pszeudonímjáig, a „Scriptus a quodam e S. J. sacerdote"-féle rendi megjelölés vagy a múzsák és pásztorok közbenső csoportján keresztül. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a GuLYÁs-féle pszeudoním lexikon éppen e korszakra meglehetősen kevés adatot tartalmaz, így végül is a használhatóság fokozásának reményében az anonimitás korlátja úgy alakult, hogy a készülő lexikon felvesz minden olyan névmegállapítást, amelynél az alkotó a kiadvány címlapján név szerint nem nevezte meg magát. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az előszóban, ajánlásban stb. magukat megnevező szerzők alkotásai, noha nevük csak a címlapról maradt el, ugyancsak bekerülnek. Erre a meggondolásra két gyakorlati ok is kényszerített: 1. ez a megoldás a könyvet kézbevevőknek esetleg sok böngészést takarít meg, 2. szinte lehetetlen ebben a korszakban már minden egyes felvett mű névtelen voltáról autopszia útján meggyőződni. Ellenkező esetben viszont erre volna szükség, mivel a rendelkezésre álló források az efféle rejtett szerzői névmegjelöléseket rendszerint nem különböztetik meg az anonim művek névmegállapításaitól. Az anonimitás a szerzői névmegjelölés hiánya. Ebben a korban azonban a szerzőség még mindig nem a mai értelemben vett szellemi tulajdon. Magyarítások, több műből egy művé „összeötvözések" stb. ott is elhagyják az eredeti mű vagy művek alkotójának nevét, ahol annak nem állt szándékában névtelenségbe burkolózni, s szerzőként nevezik meg magukat olyanok, akik valójában csak szellemi közreműködők. Gyakran okoz problémát a században igen divatos liber gradualisek szerzői névmegállapítása is. Ez a sajátos kiadványtípus valójában alkalmi kiadvány, amely kétféle alkalomból került kiadásra. Egyik nagy típusa a különböző egyetemi fokozatok (baccalaureatus stb.) elnyerése alkalmából tartott nyilvános vitatkozásokra készített vitatéziseket tartalmazó liber gradualis; ilyenkor a tézisek összeállítója a vitában rendszerint praesesként szereplő és meg is nevezett tanár. A promóciók akalmából kiadott művek másik nagy típusát — elsősorban a könyvtárak címleírói — nem szokták megkülönböztetni az előbb említett csoporttól, holott ezek a kiadványok a baccalaureusi vagy doctori fokozat elnyerése alkalmából a tanulótársak által megjelentetett önálló művek, nem pedig tézisek. Különös ismertetőjelük a címükben is kitett „honoribus neo-baccalaureorura" vagy „honoribus neo-doctorum" megjegyzés, s az hogy a promoveáló egyetemi tisztségviselőt is megnevezi a címlap, ,,promotore X. Y." fordulattal. Az eddigi gyakorlat sokszor — akár a vitatézisek praeseseinél — ezeket a tisztségviselőket tünteti fel szerzőként, holott valójában a ,,laureatus"-t ünneplő tanulótársak (osztály) tanára a szerző. Sok esetben fordítások alkotói kívántak névtelenek maradni, kilétük azonban — különösképpen magyarításoknál — érdeklődésre tarthat számot. Mindezt mérlegelve nem csupán anonim művek szerzőinek névmegállapításai szerepelnek majd, hanem mindenfajta anonim szellemi tulajdon (fordítás, magyarítás stb.) kiderítése is, amennyiben ez sikerült. Elmaradnak viszont a szerzetesek rendi neveinek névfeloldásai, amennyiben műveik címlapján szerzetesi nevüket szerepeltették. A rendben viselt nevek ugyanis teljes mértékben egyénítenek, egyazon időben egy-egy szerzetes viselhette csupán az adott nevet, így ezek a művek nem tekinthetők névtelennek. 59