AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Egy New York-i magyar folyóirat a második világháború idején

ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ Kéri Pálnak Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyről az esti fák alatt az első bús és magyar dal fakadt. Arcod tatár emléke már ködös, de lám: e földön titkunk még közös, s dalod, mint húrban zsong száz idegemben itt, idegenben. Vagy erdőn bolygva, ha az est a tájon lepleit lassan vétkezi és fájón: belémnyilal egy minden este más vidék, sohasem-volt színnel koronás, és mindig új s új árnnyal boltozott: s ekkor megint egy nyelvre gondolok, mely sarjad, lüktet, változik ós fáj még, mint az a tájék. Nem pénzzel jöttem, csak töretlen hittel, az útra, hol bujdosni nyelvem vitt el, kínokban s gondjaimtól részegen örökzöld földem és egész egem, ajkam közt, nyelvemen s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász mennyei podgy ász. A híd felég: ám visszanézek mégis, és vesszen, hogyha kell, az útlevél is, nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom, s nem fojthat meg, ha bennem él a szó, kártyás kalandor, álnok feladó, silány prelátus, jóhíremre törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes-igékkel, elkergethetsz, utánam szállanak mind-mind a hangutánzó szavak, mint sustorgó füzesbe font utak felett alkonyatkor krugató ludak, s minden szavadban százszor látom orcád bús Magyarország! Sok csonka mondat! elhagyott vidékek, ahol a fák, mint holt igék, kiégtek, ős-szók! a szemhatárról századok ködéből még derengő nádasok, vagy tört kóró és szállongó, vakon hulló porhó halódó falvakon, amerre lábad nem vezet már úgysem, és gyalogút sem.