AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

minden csínját-bínját. Kezdetben természetesen a SPANNRAFT munkáiban is megjelenő pompázatos átlagstílust művelte, de már legkorábbi munkáiban is érezhető volt a meiningeniek hatása, s az, hogy festőként — főként táj- és életképfestőként — készült fel pályájára. Terveit a részletek gondos kimunkálása, a történelmi és tájképi jellegzetességek kiemelésére irányuló törekvés jellemezte. Mindig alapos tanulmányokkal készült fel színpadképei megtervezésére. Történelmi vizsgálódásokat folytatott; nem elégedett meg a látvány általánosságokban mozgó pompázatosságával: igyekezett ennek történelmi, földrajzi, tájképi sajátosságait megtalálni; legalább egy-egy jellemző vonással, hangulati elemmel egyénítette színpadképeit. Különösen nagy gondot fordított a jelmezek pontos ós az egész produkció stílusvilága szerint egybehangolt kidolgozására: jelmeztervei mint önállósult, kitűnő jellemábrázolások is értékesek. Figyelemreméltó, hogy aprólékos figyelemmel, olajfestményekként készítette terveit. A tervek kivitelezése közben is rendkívüli gonddal jártak el a műhelyek. Finom, „igazi" anyagokat használtak; puha gyapjúszövetet, hogy szép legyen a ruha esése, redőzete, lenge selymeket, muszlint, s hasonló divatkelméket. A jelmezeket erősen „aládolgozták", a kor fűzős, „megépített" szabásművészetének szabályai szerint; úgy mintha századokra szánták volna őket. Ez a kor sem tudott még teljesen — a meiningeniek valóságos anyagokban dúskáló, s az akkoriban komolyan kibontakozó divattörténet elemeit szívesen felhasználó gyakorlata ellenére sem — megszabadulni attól a hagyománytól, hogy minden történelmi korszak, minden zenei, drámai stílus műveit főként a saját, egykorú ízlése, divatja, képzeletvilága szerint vigye színpadra. Voltaképpen — a maga képére formálva a színpad világát — ugyanezt tette még a szecesszió is: csak éppen hogy a fűzőt helyettesítette görögösen leomló köntösökkel, a krinolint uszályos stílruhákkal, a valóságos díszmagyart stilizáltabban magyaros ruhákkal, a szegény, vagy a megszépített nép világának típus jelmezeit pontosabban utánzott népviselettel. Senki sem tudná e kor magyar operaházi jelmezeit MÁRK Tivadarnál hitelesebben jellemezni. „Már nem látható ,Bánk bán' Melindája nagy krinolinban s magyar főurai díszmagyarban; a barokk darabok szereplői sem járnak már XIV. Lajos korabeli udvari -öltözetben a színpadokon. Sokszor megcsodáltam Kéméndy Jenőnek csodásan megfestett figurinjeit, de a ma szemével nézve a terveket, bizony nem voltak ezek minden esetben színpadszerűek. Én ezeket a műremekeket még diákkoromban láttam hébehóba az Operaház színpadán. Későbben pedig, jelmeztervezői éveim alatt sokszor kerültek elém a jelmeztár elfeledett szekrényeiből; porosan, divatjamúltan, de még romjaikban is tiszteletet parancsolóan ezek a királyi származásukat letagadni nem tudó, s nyilván nem is akaró luxusos, pazarló ,

Belle Epoque' elfeledett gyermekeiként. Ezeknek az egyébként csodás jelmezeknek legfőbb hibájuk az volt, hogy finom hatásukat megette a távolság, színhatásukat tönkretette az akkor használatos gázvilágítás; ennek következtében felborult a színharmónia és e költemények hatástalanokká lettek a gázvilágítás kékes fényében, amely holdbeli tájakká varázsolt minden színpadképet. Érthető, hogy valóságos forradalmat jelentett, mert lényegében változtatta meg a színpadi hatást, a villanyvilágítás bevezetése. Azelőtt szinte csupán csak a görögtűz nyújtott lehetőséget különös, szokatlanságukkal megragadó fényhatások elérésére. A villanyfény nyújtotta lehetőségek szinte határtalanok lettek annak kezében, aki fel tudta használni őket." KÉMÉNDY maga is rájött az új világítótechnika jelentőségére. De valami nagyobbra, jelentősebbre tört: az egész színpadi szerkezet átalakítására. Ez akkor 349