AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Kelecsényi Ákos: Egy magyar régiségkereskedő a 19. században. Literáti Nemes Sámuel (1794-1842)

„csaknem minden szembejövőt a szabadság szimbólumával, tüskésnél tüskésebb bajusszal tapasztalok díszesítve". Erről a szimbólumról aligha mondott le, hiszen hangoztatja magáról, hogy „én kuruc tetőtől talpig . . ."

42 Ruházatáról ő maga ezeket írja, amikor Velencében társaságba hívják: „En valósággal oly gondatlan voltam, hogy portékáimmal együtt valamire való ruhácskáimat is szanaszét elhagytam. Ezen úti kaputomon kívül egyebet sem hoztam magammal, és egy juhász bundát."

43 Az a bizonyos kaput pedig tele van zsebekkel: „nekem ha útban vagyok, sok zsebeim vágynak."

44 Győrben meg is járta, „ahol nagy vásár lévén, amint az aranymíveseket járván, kaputom zsebét levágták".

45 A juhászbundát aligha viselte állandó jelleggel, inkább korabeli célszerű kempingfelszerelés szerepét tölthette be, hiszen legtöbbször az ernyő is megteszi. íme, hogyan járt az 1841-i útja előtt: „Az én kényes antiquári tenyeremet ezen évi július 18-án a Balaton mellett napernyőm réznyele úgy megzsongította, hogy. . . borba csepegtetett faggyúval gyógyítottam, s szeptember 4-én a Ferenc gőzösön is oly forróságot szenvedtem, hogy a Tipo Sach szerencsétlen fogoly angoljai voltak szüntelen eszemben."

46 Velencében meg az esernyővel gyűlt meg a baja: „az idő esőre változott, melyen nem kevésbé aggódom, mivel egész nap járnom kell, s Velencében pedig a szűk utcái miatt a paraplit ki nem lehet terjeszteni."

47 Tudós képében fontoskodó, jártasságát, szakértelmét fitogtató — s ezeket „menet közben" lassanként el is sajátító — különös figura, amint hol nejével, hol egyedül vásározik, fogadók, csárdák, nemesi kúriák, barátklastromok vagy protestáns lelkészi lakok vendéglátását élvezve járja az országot. Nem lehetett könnyű kenyér, s az a bizonyos bunda esőben, hóban, csárdák lócáin, döcögő szekereken ugyancsak jó szolgálatot tehetett. Hogyan számol be például JANKÓ viCHnak az 1838-i pesti árvíz idején tett dunántúli kellemetlenségéről. Pápáról Sárvárra menet „a Szekeres ugyan nagyon vigyázott hogy az út két felén lévő árkokat el kerülye de égy helyt a' sebessen rohanó víz melynek zúgását égy fél órai járásra hallottuk le tsapta a' Szekeret a' Kufferem a' Sorogjába lantzal le volt [kötve, de] felig meg ázott. . . egy Pakk Portékám melybe volt a Török Paisom Kantárom Csákányok Kardok Gürtlik a' Nagyságodtol kapott égy két Armalis... sat. örökre elment a rettentő sebess víz le kapta a' nagyobb árjába... "

48 Ugyanennek az évnek őszén Bécsbe menet a Vág-Dunán nem kap kompot. Erre fogad egy embert, hogy kalauzolja át gyalog: „égy pátzát meg fogtunk ő egyel tapogatta a' vizet és át gázoltunk — nem lehet leírni azt a' pillanatot hogy a partot el értük vissza nem mentem volna Setétbe Császári jutalomért is . . ."

49 De sokszor sietni kell, hogy a konkurrencia meg ne előzze. Amellett a vetélytársaknál nemcsak gyorsabbnak, hanem furfangosabbnak is kell lennie. „Az Adonyi Szaszki licitatioján eddig elé minden Nap meg jelentem — írja JANKOViCHnak a már többször idézett árvízi levélben — 's a' nem nagy Számból alio Archívumot meg vettem 42. Uo. IV 19a, ill. I 70a. 43. Uo. III 76b. 44. Uo. III 77a. 45. Uo. I 2b. 46. Uo. I 5ab. 47. Uo. IV 4b. 48. OSZK Kézirattár Fond 16/492. 49. Uo. Fond 16/491. Bécs, 1839. okt. 24. 317