AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Pergel Ferenc: A Magyar Csillag (1941—1944)

(

0s. Szabó László: „Földre szállt angyal volt . . . Isten a leglázongóbb angyalait küldi ítélni .a földre, őket választja elsőfokú birokul. . , talán azért, mert az ő hűségükben bízik leginkább."

59 Illyés Gyula: „A fiút katonatisztnek szánták . . . tüzértisztnek ... A Ludovikáról kilépő, és még egy kis mongolos szemállással is megpedigrézett minta-úrifiú ezt a ködlovagsorsot úgy tépte le magáról, és vágta a sárba, mint egy bohócköntöst egy ostoba farsang hajnalán." ... „Örley István nemcsak tollal a kezében volt biztos ítéletű bíráló. Megvolt az a nem mindennapi tulajdonsága, hogy azon melegében, első olvasás után megérezte egy alkotás izom- és csontvázrendszerét: villámgyorsan fölfogta, melyik művel érdemes törődni, melyikkel nem . .. Az a jellemalkat volt, aki eszményeihez öntudatlanul hű, akiből tehát .a próbák alatt a hűség természetesen, zavartalanul-megnyugtatóan árad. Bátor is ilyen öntudatlanul: megnyugtatóan volt ..." ... „Teljes fölkészültséggel állt nemzedéke pályafutásának versenyindításához. Csak egy forduló befutásához adott neki időt a sors . . ."

60 Mégis: emelhették volna a szerkesztők még oly magasra is a mércét, ha nincs, aki alkalmazza ezt a mértéket, nem veszi indulási szintnek a Magyar Csillagot. Nem csak ember kellett a gátra, akinek hinni lehetett, hanem írók kellettek, akik hittek is abban a vállalkozásban, amit néhány ember elkezdett. Schöpflin Aladár írta: „A legjobb kritikusok mindig az írók, mert nékik az irodalom az életük legfontosabb ügye ... Kritikájuk legtöbbször nem íródik meg, sokszor ki se mondják, és mégis ez dönt az író és műve sorsa felett .. . "

62 A Magyar Csillag számait lapozgatva, á neveket és a kritikákat olvasva a kutató nem akar hinni a szemének. Az írók, akik talán éppen mesterségük miatt, nagyon szégyenlős emberek, mert tudják, hogy egy-egy alkotás létrehozása milyen alázatot és fegyelmet, kínt és gyönyört okoz, nekiveselkedtek és kritikát írtak egymásról. Gyakorlattá vált: nemcsak az a legény, aki adja a pofont, hanem néha sokkal inkább az, aki állja. Nevek és tények bizonyítják azt, hogy valami új kezdődött a Magyar Csillag hasábjain, bár mindenki azt tette, amit azelőtt; a közös tettből azonban a magyar irodalom sosem-volt korszaka kerekedett ki. Félreértés ne essék, nem szubjektív vélemény ez. Már a lap indulása körüli — enyhén szólva — viták is meghatározták a vállalkozás jellegét, de erről írtak maguk az írók is, akik valamilyen közösséget vállaltak a Magyar Csillaggal. Többek között Halász Gábor írta a Mérték rovat bevezetőjeként: „Félve írtuk le a szót, a kritikus legigényesebb és leggőgösebb szavát, amellyel rangot ad egyéni véleményének, és szabállyá emeli személyes hajlandóságait." A kritikus bizalmatlan önmagával szemben is. „Lelkiismeret-vizsgálatot tart, s úgy érzi, valahol árulást követett el. Kétszeresen súlyos a vétke, lévén ő a szó teljes értelmében írástudó, akinek legjobban kell ismernie a törvényt. Bűnös, mert részigazságokhoz szegődött az egyetemes szolgálata helyett," A kritikus: „Az ő hivatása lenne, újból éberen elhatárolni az egybemosódó körvonalakat, tanácsaival segíteni az elbizakodottságából megtérő művészt, vele együtt keresni a kivezető utat, és végleg, mindenkit megnyugtatóan elválasztani az érdemeset az érdemtelentől, visszaszerezni a mérték hitelét."

63 A színházkritikai rovat bevezetőjében Keresztury Dezső ilyen elemzést adott: „Sokszor halljuk, a közönség nem hisz többé a kritikának ..." Pedig a kritikus „szerepe ma sem kevésbé felelősségteljes, mint színjátszásunk hőskorában." ... „Hogy legyen ... szigorú a kritika másokkal szemben, ha önmaga iránt elnéző ? Felelősségünk egyre nagyobb ,.. Szükséges, hogy megtaláljuk, öntudatosítsuk s alkalmazzuk a lehetséges legjobb és legmagasabb mértéket. S nem Ikell-e elsősorban önmagunkat megmérnünk? Azt hiszem, ez kötelességünk."

64 427