AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Pergel Ferenc: A Magyar Csillag (1941—1944)

Ment-e előbbre az irodalom, a kritika ügye? Volt-e értelme a harcnak?' Egy évvel a lap indulása után Illyés Gyula ezeket a sorokat írta: „Nem tudom, mit enged megvalósítani az idő a Magyar Csillag céljaiból. Abból a rögeszméből például, hogy irodalmi folyóirat lévén, konokul irodalmi mértékkel akar mérni s nem politikaival, azaz — amit Fenyő Miksa nem először tenne köznevetséggé — igenis egymás mellé rakja Giono-t és Proust-ot, az urbánusokat és a falukutatókat, az eget és a poklot is, ha mindkettő — jó irodalom. Mondom, nem tudom, hogy törekvésünkből mennyi lesz a valóság. De egyről a Magyar Csillag tán máris tanúságot tett. Arról a kísérletről, hogy legyen egyszer egy olyan folyóirat Magyarországon, amely épp a saját munkatársait részesíti a legszigorúbb bírálatban, amely, akit becsül, őszinte szóval is megbecsüli. Emlékezetből idézem, amit idézek: Kodolányi Márait részesítette ilyen őszinte szavú megbecsülésben, Szabó Zoltán Kodolányit, Keresztury Illés Endrét és Németh Lászlót, Kerecsényi megint Némethet, Örley Bartalist, Németh László Cs. Szabót és engem, én Verest ... és így tovább. Lassanként szinte felvételi vizsga lett, hogy ki hogyan bírja az erős kritikát."

51 Hogy megértsük a tett súlyát, és az eredményt megfelelően értékelhessük, ahhoz újra csak a háborús viszonyokra, a szélsőséges cenzúrára és mindenféle pártpolitikai támadásra utalok. Mi történt? Hogyan alakult ki az a szellem a Magyar Csillag körül, amiről Illyés Gyula beszélt, de amiről a folyóirat cikkei, bírálatai is ékesen tanúskodnak? Hisz a magyar irodalomban ugyanazok az emberek hallatták a szavukat. A totális háborús elnyomás — egy ál-Svájc Potemkin falai mögött is — ugyanolyan szigorral működött, amint azt a betű ellen hozott törvénycikkek diktálták. Ok gyanánt elsősorban az embereket kell felhoznom. Illyés Gyula mellett, Schöpflin Aladár neve állt a Magyar Csillag címlapján. Hogy Illyés Gyula becsületessége, tehetsége és meg veszteget hetetlensége, a néphez és az európai műveltséghez való hűsége alapot adott arra, hogy a „kör minden pontjáról" elindulhattak az írók a Magyar Csillaghoz, azt már az egység megteremtéséről szóló fejezetben láttuk. Nem ok nélkül időzök ennél a problémánál. Ebben az agyongyötört és riasztgatott irodalmi világban férfi kellett a gátra, olyan, akinek tettei és leírt szavai nem különültek el. Olyan férfiak kellettek, akik írásában nem lehetett kételkedni és a becsületén nem talált repedést a tisztes szándékú művész, de a rosszindulatú sem. Illyés mellett szerény egyszerűségében, sok évtizedes munkában kivívott megbecsüléssel állt Schöpflin Aladár. Nem a történész szeme, a kései tanítvány lelkesedése szülte optikai csalódás mondatja ezt velem. Még a tárgyalt korszakban keletkezett írásból idézem, a következőket: Rédey Tivadar egy Kosztolányi-le veiből közli: Sc/iöpflin „Egy életen át magyar könyvekkel foglalkozott, akkor is, amikor divat volt ez, s most is, amikor már alig divat, és mindenkor vállalta a hivatásából származó áldozatot: a személyekre tekintettel nem levő szókimondást, a csöndes, elmélyülő munkát, és a tisztes, büszkén viselt szegénységet. Soha egyetlen sort nem írt le, melyben ne hitt volna. Már a jelen távlatából is kitetszik, hogy: ő a magyar kritika. Okos bátorsága, kemény mértéktartása, működésének évtizedekre visszanyúló folytonossága páratlan a mi irodalmunkban."

52 A magyar irodalom történetében, 1967-ben Komlós Akadár: „Hitelét nemcsak annak köszöni, amit mond, hanem annak is, ahogy mondja . . . szelleme tiszta tükör, semmiféle klikkelfogultság, kávéházi közvélemény, divat, jelszó, sznobizmus foltja nem homályosítja el: oly magától értetődő elfogulatlansággal tükrözi a műveket, hogy írásai úgy hatnak, mint ÄZ objektív igazság megnyilatkozásai . . . Megérdemelte tekintélyét. Xincs magyar kritikus, 425