AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Uroševic Danilo: A könyvek, újságok, folyóiratok és olvasókörök fejlődése a magyarországi bunyevácoknál a XIX. század második felében

azon vágy által vezettetve, hogy a bunyevac nép megszeresse a könyvet, amely elősegítené és meggyorsítaná a nemzeti öntudat fejlődését, felkérte Zmajt, hogy „engedélyezze e műnek bunyevac nyelvjárásra való lefordítását, mert reméli, hogy megtetszik a népnek". Zmaj bele is egyezett, hogy a fordítást átírják bunyevac nyelvjárásra „mert mi azt kívánjuk, hogy bunyevac testvéreink kezdjenek végre népi nyelvükön írt könyveket olvasni, hadd legyen kedves nekik az anyanyelv, s mondjanak le végre az idegen imádatról". E kiadványból nem maradt fönn egy példány sem, de hogy 1862-ben Franjo Bodolski valóban kiadta, azt bizonyítja pop-Paja Kujundzic „Svieanje" (Pirkadat) c. cikke is, amelyben ezt a János tóéz-fordítást is megemlíti.

6 A Kiegyezés után, s különösen a nemzeti kisebbségekről szóló 1868/XLVL sz. törvénycikk megjelenésével, a kisebbségekben felébredt a remény, hogy jobb napok következnek majd be, kulturális és nemzeti fejlődésükre. S ahogyan a szerbek Miletic vezetésével harcot indítottak a törvényben biztosított jogaik kivívásáért, azonképpen néhány bunyevac hazafi is megtette az első lépéseket népe kulturális felvirágoztatása érdekében. Miletic és Strossmeyer jaéldája nyomán Bozo iSarcevic és Ivan Antunovic is meggyújtották a népművelés lángját s megkezdték azt az akciót, amelynek csak az első világháború kirobbanása tudott véget vetni. A törvény által biztosított jogok alapján ők ketten megállapodtak abban, hogy a bunyevácok és sokácok számára, akiknek addig nem voltak anyanyelvükön írt könyveik, sem újságjaik — most ők lapot fognak kiadni. Hogy minél több embert megnyerjenek e célnak, Szabadkán összehívtak egy értekezletet, számítva a legtekintélyesebb bunyevac személyiségek, valamint a bunyevac értelmiség képviselőinek megjelenésére. Ez a vállalkozásuk azonban nem sikerült, mert a jelenlevők többsége kijelentette: „mi már elmagyarosodtunk".

7 E kudarc azonban a kezdeményezőket nem ejtette kétségbe. Antunovic már 1869. augusztus 15-én felhívást intézett a bunyevácokhoz és sokácokhoz, amelyben bejelentette, hogy bunyevac és sokác újságot fog kiadni. Hangoztatva a hazafiság és népbe vetett hit szükségességét, Antunovic így fordult hozzájuk: „Kedves testvéreim, megvirradt, legyen hát vége a hasztalan panaszkodásnak, itt az idő és felhívunk mindenkit, akiben még bunyevac és sokác vér forr, hogy egyesüljünk, társítsuk erőnket és minden lehetőségünket, s mentsük meg népünket ... "

8

. Azt, hogy Antunovic így fordult népéhez, azzal lehet magyarázni, hogy a bunyevácok akkor igen alacsony műveltségi fokon álltak, nemzeti öntudattal pedig alig rendelkeztek. Az elnemzetlenedés nemcsak az értelmiségiek körében kapott lábra, hanem az egyszerű parasztok között is: egész falvak „elmagyarosodtak vagy elnémetesedtek".

9 A kudarc után magára maradt és reménye vesztett Sarcevicnak és Antunovicnak segítségre és bátorításra volt szüksége. Meg is kapták ezt részben Strossmeyertől, aki addig is szakadatlanul biztatta és segítette őket, részben pedig az Egyesült Ifjúságtól. Az Egyesült Ifjúság ekkor is folytatta azt a tevékenységét, amelynek a célja az összes délszlávok egységének a kialakítása volt, pártfogása alá vette hát a bunyevácok születő kulturális és nemzeti mozgalmát is. A szervezetnek Kikindán megtartott negyedik közgyűlése megtárgyalta Antunovic bunyevac és sokác újságjának a kérdését is. Először egy Bosko Vujié vezetése alatt álló bácskai delegátusokból alakított külön bizottság hányta-vetette meg, hogyan tudna a szervezet segíteni a bunyevácoknak és újságjaiknak, majd javaslata alapján egyértelmű határozat született: „A közgyűlés hangoztassa rokon374