AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Petőfi kortese, Vajda János barátja

máshol — mondhatom neked, hogy nem ismerek embert, kivel oly édesdeden, jó ízűn tudnék elbeszélgetni, mint veled. Elannyira, hogy sokszor arról ábrándozom, milyen jó volna Bécsben meghúzni magamat, s esténkint veled a Jíamrichban' elmélkedni sör mellett a világi dolgok folyása fölött!"

20 Még két évtized múltán is nosztalgiával gondol vissza az együtt töltött időre: „Ha, mint remélni szeretem jobb vagy sok már régebbi barátaimnál, kiknek dolgát isten magasra vivén, ma már nem vesmek észre engem a mélységben — ha nem változtál irányomban: hát arra kérnélek, ejtenéd módját, hogy közelebb valahol találkozhatnánk. Igazán szeretnélek látni, nagy lelki élvezet volna nekem a régi időkre visszaemlékezni, melyekben akárminő volt is sorsunk, de fiatalok voltunk, illetőleg csak voltam én, mert te, úgy hiszem most éled igazán világodat."

26 A zord, magános költő, akinek összeférhetetlenségéről, embergyűlöletéről legendák keringenek, Kelemennek írt leveleiben egészen másnak, barátra, társaságra, szeretetre vágyó embernek mutatja meg magát: „Te le szoktál Pestre jönni ősz táján. Szívesen szolgálok szállással, ezúttal jó nagy szobám van elférünk benne kényelmesen. Ha semmi dolgod nem volna is, csupa szórakozásból is lejöhetnél meglátogatni a régi ismerősöket. Ha jössz írd meg előre, hogy várjalak az indóháznál s hozzám vezesselek."

27 „Jöjj le pár hétre — kérleli ismét néhány nap múlva —, szállással szolgálok, az estéket pompásan együtt töltjük."

28 A Kelemen Mórhoz írt levelek hű képet nyújtanak költőnk |)olitikai gondolkodásának megváltozásáról is. Vajda részben az 1861-es országgyűlés eredménytelensége következményeként, azt a tanulságot vonta le, s mint publicista ajánlotta nemzetének is, hogy átmenetileg nyugodjunk bele az Októberi Diploma nyújtotta közjogi engedményekbe, közjogi-politikai követelések helyett, társadalmi-gazdasági életünk nagy kérdéseinek megoldására koncentráljuk a magyarság erejét. Ha ugyanis az említett téren utolérjük, sőt túlszárnyaljuk Ausztriát, a politikai hatalom szinte magától az ölünkbe hull, s előbb-utóbb mi képezzük a Habsburg-birodalom „súlypontját". Illúziós elképzeléseit — mint erre röpirataiban és cikkei egy részében is burkoltan céloz — csak átmenetileg, taktikából ajánlja. Ha a birodalmi és nemzetközi erőviszonyok számunkra kedvezően alakulnak, ismét előállhatunk jogos köz jogi-politikai követeléseinkkel. A kedvező alkalom nemsokára meg is érkezik: az 1866-os osztrák vereséggel végződött porosz—osztrák háború utáni nemzetközi és birodalmi helyzetben. Ebben a szituációban — Vajda szerint — a Deákpárt többet kivívhatott volna a kiegyezésben megvalósítottnál. „Ha ahhoz, ami most történik — írja egyik névtelen cikkében, mintegy saját, korábbi álláspontja magyarázataként is —, a Deák-párt nyolc vagy tíz évvel ezelőtt nyújtott volna segédkezet, akkor midőn még lehetlen volt kiszámítani, hogy az európai viszonyok s az európai nagy kérdések szunnyadó állapota meddig tart, s azon mély lethargiánál fogva, melybe a 49-ki szabadságharc leverése után a népek sülyedtek, meddig garázdálkodhatik haborítlanul a reactió; ha Deák és pártja akkor vállalkoztak volna, hogy elfogadtassák fent és lent az absolutismusnak ezen mindenesetre mérsékeltebb formáját, melyet most megalapítani segítenek, politikailag teljesen igazolva volnának." „Teljesen reménytelen conjuncturák között minden enyhület jólesik." Az 1859-es olasz—francia—osztrák háború azonban új korszak nyitányát jelentette. „A korhadt viszonyok leomló romjai közzé fogja temetni mindazon érdekeket, melyek a megmozdult világrend haladási követelményeinek útjába állanak. És jaj azon nemzetnek, mely e nagy küzdelemben nem érti meg az idők szavát, amely nemzet a vihar szelétől megrettenve félénken simul roskatag érdekek oldalához." Magyarország — elképzelése szerint — a perszonáluniónál szorosabb kapcsolatba nem léphet 341