AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

III. Az OSZK munkáiból - V. Windisch Éva: Szabadpolcos történettudományi kézikönyvtár szerkesztésének néhány kérdésér?l

azonos rokon szakterületeinek közös szabadpolcos képviseltetésétf tette indokolttá. Ez a „közös mezőny" öleli fel az általános lexikonokat, a magyar nemzeti bibliográfia teljes rendszerét, a filozófiai és filozófiatörténeti kézikönyveket (beleértve a történetfilozófiát is), a marxizmus—leninizmus klasszikusait, a könyvvel és sajtóval kapcsolatos tudományszakokat, a művészet-, zene-, színház- és filmtörténetet, a néprajzot, ókortudományt, orientalisztikát, végül a vegyes tartalmú gyűjteményköteteket, az akadémiai emlékbeszédek sorozatát — történettudós és irodalomtörténész közös használatára. így a továbbiakban ezeknek a területeknek sem tartalmi, sem szakrendi kérdéseivel nem foglalkozunk. I. A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI KÉZIKÖNYVTÁR ÁLLOMÁNYÁNAK ÖSSZETÉTELE 15 000 tételből álló történelmi kézikönyvtár papíron való létrehozása bonyolultabb feladat, mint amit ugyanilyen nagyságrendű történeti bibliográfia készítése jelent.

1 A kézikönyvtár csak könyvek — mégpedig lehetőleg bizonyos nagyobb terjedelemmel rendelkező könyvek gyűjteménye lehet, s a folyóiratcikkeket nem szakrendi helyükön, hanem a közlő orgánum polcrahelyezésével tudja csak nyújtani. Hátrányos helyzetet jelent a kézikönyvtár számára az a körülmény is, hogy a tételek duplikálására, ami a szakbibliográfia jogos eszköze, gyakorlatilag nincsen mód — könyvtári fantomok nagymennyiségű elhelyezése a használatot nehezítő, felesleges terjedelmi növekedést jelentene. Nem feledkezhetünk meg a különbségek felsorolásánál arról a szempontról sem, hogy a kézikönyvtár nem címek, hanem könyvek gyűjteménye; így a beszerezhetőség szempontjainak sokszor a színvonal rovására kell érvényesülniök (pl. ha bizonyos kézikönyv be nem szerezhető, hasonló, de avult mű polcra helyezésével; a legjobb kiadás hiányában egy gyengébb kiadással stb.). Elválasztja végül a kézikönyvtárat a bibliográfiától az a körülmény, hogy a kézikönyvtár, mint gyakorlati segédeszköz, nagyobb mértékben vonhat be nem történettudományi, de a történész számára elsőrendűen hasznos dokumentumokat, mint ezt egy szakbibliográfiától megkívánhatjuk. Ez a többlet — mint erre még visszatérünk — elsősorban a történeti források területén jelentkezik. De nemcsak a bibliográfiák nem nyújtanak teljes értékű segítséget a kézikönyvtári anyag jellegének meghatározásában. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha a másik lehetséges kiindulópontot, a külföldi szakkönyvtárak példáját vizsgáljuk meg. A tudományos célkitűzésű szabadpolc természetesen nem ismeretlen a külföld könyvtáraiban és könyvtári szakirodalmában. A tudományos könyvtárak szabadpolcos feladatait elsőnek összefoglaló H. Tiemann azonban azon az állásponton van, hogy a szakolvasóteremnek az aktuális irodalmat kell feltárnia: az új, használatban levő, vitatott műveket — legyenek azok tankönyvek, szakmonográfiák, források vagy népszerű művek; ezt a szabadpolcot azonban az egyetemi könyvtár átlagos olvasóinak, s nem a tudományos kutatásnak kívánja rendelkezésére bocsátani.

2 A kérdés későbbi vizsgálói különbséget tesznek a tudományos könyvtár tömegfeladatainak megoldására létesített szabadpolcos kézikönyvtár, és az ún. olvasótermi kézikönyvtár között: míg előbbinek az aktuális irodalmat kell feltárnia, s anyaga így gyorsan avul, az utóbbi — csekély fluktuáció 281