AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

III. Az OSZK munkáiból - Kecskeméti István: A magyar nemzeti hangfelvételi gyűjtemény ügye

gatni az egész ország jelentékeny hangdokumentumait egybegyűjtő nemzeti hangfelvételi gyűjtemény létrehozását. Nemzeti fonotéka már több külföldi országban működik, hol önálló intézményként (Párizs, Bécs), hol pedig a nemzeti könyvtár keretében (ilyen a berlini Deutsche Staatsbibliothek és a müncheni Bayerische Staatsbibliothek zeneműtára). Nálunk is a nemzeti könyvtár — az Országos Széchényi Könyvtár — Zeneműtára ad otthont — az 1950-es évek közepe óta — a magyarországi hanglemeztermés archív-példányainak. A nemzeti hangfelvételi gyűjtemények azonban, mindenütt a világon, annyira fiatal intézmények, hogy egy valamennyi funkciójával kiépült, teljes állományú nemzeti fonotékáról ma még aligha lehet beszélni. Annál inkább helyénvaló a magyar nemzeti fonotéka tervezését és megvalósítását napirenden tartani. Hogy a fonotókák telepítésének melyik változata hódít majd tért nagyobb mértékben, ez a jövő kérdése. Elvi és gyakorlati szempontból egyaránt rokonszenvesebbnek tűnik a nemzeti fonotékának a nemzeti könyvtáron belül való elhelyezése. A nemzeti művelődéstörténet kézírásos és nyomtatott dokumentumait ma már szervesen egészíti ki ugyanezeknek hangzó interpretációja vagy interpretáció-sorozata, különösen a zeneművészet és az irodalom terén. A hangfelvételeknek a könyvtáron belül való elhelyezése esetén a kutató egyidejűleg tanulmányozhatja az eredeti kéziratot és annak nyomtatott kiadásait a hangzó variánsokkal és így komplex módon követheti az előadói praxis szimultán és szukcesszív alakulását. Az önálló szervezetű nemzeti fonotékák esetében az összehasonlító kutatás ilyen önként kínálkozó kényelmére számítani kevéssé lehet. A nemzeti könyvtáron belül kiépített korszerű fonotéka azonban megköveteli a zeneműtáraktól független, önálló szervezetet. Ez nemcsak azért elengedhetetlen követelmény, mert a hangfelvételnek a többi könyvtári dokumentumtól való alkati különbözősége teljesen eltérő technikai kezelést és adminisztrációt kíván, hanem azért is, mert ésszerűtlen és alig indokolható a nem-zenei tartalmú felvételeknek a zeneművek tárában való raktározása és használtatása. Ellene szól az együtt-tartásnak az is, hogy olyan könyvtárak, amelyek magukévá tették a dokumentumfajtánként differenciálódó különgyűjtemények elvét (mint a mi nemzeti könyvtárunk is), nem törhetik meg ezt az elvet éppen a legkirívóbb dokumentumféleségnek, a hangfelvételnek gyűjteményi elhelyezése során. A kétféle igényt — a hasonló tartalmú kéziratos, nyomtatott és hangzó dokumentumok párhuzamos használhatóságát, valamint a hangdokumentumok archiválásának és referenceszolgálatának különleges követelményeit — bizonyára akkor lehet egyszerre kielégíteni, ha az országos hangfelvételi gyűjteményt a nemzeti könyvtár önálló osztályaként szervezik meg. Mielőtt részletesebben szólnánk kiépítendő nemzeti hangfelvételi gyűjteményünk feladatairól, röviden összefoglaljuk a jelenlegi állapotot. A Magyarországon lévő hangfelvételeket köz- és magángyűjtemények őrzik. A magángyűjteményeknek főként a régi és ritka hanglemezek lelőhelyeiként lehet különleges jelentőségük. A közgyűjteményeket elsősorban rendeltetésük különbözteti egymástól. Eszerint vannak nyilvános használatra rendelt gyűjtemények (könyvtári hanglemeztárak) és meghatározott célok érdekében létesített gyűjtemények. Utóbbiak közül a legjelentékenyebbek a tudományos jellegűek (a Néprajzi Múzeum fonográf-hengerei, a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának hengerre, huzalra és szalagra rögzített népzenei felvételei, a Színház360