AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

II. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeinek anyagából - Németh Antal: A Nemzeti Színház iratainak sorsa

követő évtizedekben. Ehhez csatlakoznak dolgozatomnak ezúttal először publikált tényei, melyek a Nemzeti Színházra vonatkozó iratoknak az utolsó három évtizedben lezajlott valóban tragikus történetét világítják meg. A régi Nemzeti Színház épületében őrzött történelmi fontosságú iratanyag szétzüllése ugyanis a Népszínház épületébe való átköltözéssel egyidejűleg vette kezdetét. Az a tény, hogy 1908-ig egy helyben voltak az iratok, megkímélte őket a nagyobb romlástól. A színház új otthonában nem jutott hely az irattár számára. A népszínházi épületnek nagy színpada és nagy nézőtere volt, de hivatali helyiségekben nem bővelkedett. „A levéltári anyag különböző raktárakba és egyéb helyiségekbe szóródott szét, még a házi színpadra is került belőle. Rendes felállítására hely híján még csak gondolni sem lehetett. A rohamos pusztulás minden oldalról kikezdte. Pusztult egyfelől, mert nem törődtek vele, hányódott és kallódott. A pusztulás másik forrása a mentő jellegű megcsonkítás volt, amellyel egyes érdeklődők a nekik „értékesnek" tetsző darabokat, „úgyis elhányódik" felkiáltással magukhoz vették. A harmadik a teljesen rosszhiszemű csonkítás; így került számos darab antikváriusokhoz, s részint ma is ott van, részint magángyűjtők gyűjteményében" — írta 1938-ban Puhánszkyné Kádár Jolán.

2 Az anyag megmentésére irányuló törekvéseknek akkor éppen három évtizedes történelmét is az ő illetékes előadásában kell ismertetnem, mert azóta azok az iratok, amelyek alapján a további sorokat Puhánszkyné Kádár Jolán annak idején megírta, szintén elpusztultak. „A Nemzeti Színház igazgatóit nem lehet azzal vádolni, hogy tétlenül nézték a levéltár pusztulását. Tóth Imre igazgató már 1908. november 7-én, tehát pár hónappal a Népszínházba való átköltözés után 2504. sz. a. felterjesztéssel fordult a vallásos közoktatásügyi miniszterhez, részletesen kifejtve az okokat, melyek a színház levéltárának rendezését megkívánják. Tóth Imre 1910-ben Rexa Dezső akkori fejérmegyei főlevéltárnok memoranduma kapcsán

3 738/1910. sz. a., majd 1912-ben 142, sz. a. újra felterjesztést tett ebben az ügyben, érezve és hangsúlyozva azt az erkölcsi felelősséget, mely őt a levéltár tönkremenése esetén terhelné. Rexa Dezső fentebb említett memorandumát a minisztérium véleményadás végett a Nemzeti Színház igazgatójának javaslatával együtt megküldötte a Múzeumok és Könyvtárak Főfelügyelőségének; ez a hivatal kiküldte Ferenczi Zoltánt és FejérpataJcy Lászlót, akik helyszíni szemlét is tartottak, s erről a minisztériumnak jelentést tettek. Ezzel az ügy ismét abbamaradt. Miután a felterjesztések eredménytelenek maradtak, Bánffy Miklós kormánybiztos 1913. október 28-án újabb felterjesztést tett ebben az ügyben. «Miután a Nemzeti Színház új épületének felépítése immár elhatároztatott — írja — s remény van arra, hogy az 1916-ik évben el is készül, ez a kérdés újra aktuálissá vált, s van szerencsém azt Nagyméltóságod szíves figyelmébe ajánlani, mert az irattár és levéltár oly rendezetlen állapotban van, hogy az abban levő okmányok és közérdekű iratok nemcsak a szakkörök számára hozzáférhetelenek, de a színház sem tudja semmi hasznukat venni, s hova-tovább beáll az az állapot, hogy a magyar színészet és irodalom megmérhetetlen kárára az egész anyag elkallódik.» Azonban ez a kérés is süket fülekre talált. Ha most már az okokat keressük, amelyek ezt az érthetetlenül merev elzárkózást magyarázhatják, az iratok közt megleljük a nehézségeket, amelyek ezt az ügyet kerek harminc esztendeig elodázták. A megoldásnak helyi és személyi nehézségei voltak, s mindkét nehézség csak anyagi áldozattal lett volna megoldható, amit a Nemzeti Színháznak amúgy is nagy nehézségekkel küszködő költségvetése nem bírt el.'* Miután 1935-ben átvettem a Nemzeti Színház vezetését, a centenárium közeledő ünnepi esztendeje parancsoló erővel tette ismét időszerűvé a Nemzeti Színház levéltára rendezésének kérdését. Az akció, amely hivatva volt legalább átmenetileg viszonylagos biztonságba 248