AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

II. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeinek anyagából - V. Windisch Éva: Versgyűjtemény Kovachich Márton György felesége emlékére

na temetésére készítenek (úgy látszik, e gyűjteményekkel olyanok kondoleálnak, akik a temetésen magán nem vehettek résgt); ezek az antik szellemben és formában írott latin versek az 1622. évi temetést követően 1624-ben kiadott Exequiae principalesnek mintegy függelékeként jelennek meg. A vaskos kötet a nagyszabású temetésen elmondott gyászbeszédeket és latin dicsőítő verset (a hagyományos búcsúztató verset itt ezek helyettesítették), valamint Kovacsóczy Farkas prózai megemlékezését, epitaphiumait, és klasszikus formában és tartalommal írott gyászverseit tartalmazza. Ilyen jellegű gyűjtemény további érdekes példái a Vitnyédi István felesége és fia halálára írottak. Az első Epicedium címen Wittenbergben jelenik meg 1660ban, s hat latin nyelvű, antik ízű gyászverset tartalmaz, részben teológiai hallgatók tollából. A második, tübingai, 1663. évi gyűjtemény Carmina lugubria címen itteni professzorok és tanulmányaikat itt folytató magyarok tollából — köztük van Vitnyédi másik fia is — tíz szerzőtől tizennégy verset foglal magába, különféle versformákban s nagy nyelvi változatosságban: latin, német, szlovák, francia és magyar versek mellett görög és héber sorok is találhatók benne. Az 1670-ben azután magának Vitnyédinek emlékére Kassán kiadott füzet, mely több latin s egy magyar verset tartalmaz, egyetlen szerző műve, Dömötör Györgyé, aki a Vitnyédi fia halálára írott gyűjteményben is szerepelt. Bár a gyűjtemények megjelenési helye a szokás külföldi (elsősorban németországi) eredetére utal: a XVI., s még inkább a XVII. századi magyarországi nem magyar nyelvű nyomtatványok között is nagy számban szerepelnek az Epicedium, Lacrymae, Carmina tristia s hasonló, egy vagy több szerző által írott gyűjtemények, tanárok, közéleti személyiségek, olykor hozzátartozóik emlékére.

36 A szokás a XVIII. században is tovább él, mint például az 1757-ben Intze Máté özvegyének halálára a kolozsvári ref. kollégium idősebb diákjai által kiadott húsz rövid gyászversből álló kis gyűjtemény mutatja.

37 Emellett egyre gyakoribbá válik, hogy az ilyen jellegű emlékversek egyenként jelenjenek meg, s a XVIII. század végére már inkább ezt tekinthetjük általánosnak a gyászversek e típusánál. Korábban csaknem egyeduralkodó latin nyelvüket a magyar és német nyelv használata ekkor már némileg háttérbe szorítja. Megszűnik protestáns jellegük is: ebből a korból már nagy számban ismerünk katolikus személyek, sőt egyházi méltóságok emlékére írott verseket is. A megjelent versek mellett nem kis számban maradtak fenn végül halotti versek kéziratban is — akár más költemények, szövegek közé ékelve, akár önálló (de vegyes eredetű) kötetet alkotva. Legérdekesebbnek látszik közülük korszakunkban a pataki diákok 1774—1818 között írott, részben előadott halotti búcsúztatóiból és emlékverseiből összeállított gyűjtemény.

38 Ha azonban a Hajóssy Joanna emlékezetére összeállított antológiát be is kapcsolhatjuk az emlékvers fejlődéstörténetébe — ugyanakkor az eltérések is lényegesek. Ilyen terjedelmes versgyűjteményre, s arra, hogy az elhunyt emlékét ápoló költemények a halálesettől és temetéstől ennyire függetlenül, már kimondottan irodalmi igénnyel keletkezzenek — irodalomtörténetünk nem ismer korábbi példát. Ez a körülmény teszi az irodalmilag vegyes értékű darabokat tartalmazó gyűjteményt irodalomtörténetileg egyes darabjain túlmutatóan érdekessé. Olyan átalakulás tanúi vagyunk, melynek során a teljesen vagy igen erősen alkalmi jellegű irodalomból az alkalomtól elszakadó, elsősorban irodalmi célkitűzésű műfaj születik meg. Nem véletlen, hogy ez a fejlődés a műfaj társadalmi leszállásával 205