AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok. - Ferenczy Endréné: Az Országos Széchényi Könyvtár Olvasószolgálatának története 1802—1919

de a kölcsönzött művek nyilvántartásából arra következtethetünk, hogy a könyvek és periodikák kölcsönzési aránya, az előző korszakhoz képest, lényegesen nem változott. Az új olvasóterem megnyitásakor, 1866-ban kiadott utasítás kizárólag a könyvtár helyi használatának szabályozására szorítkozott, a kölcsönzések kérdésében három évtizeden keresztül még az 1859. évi szabályzat előírásait tartották szem előtt — ha nem is következetesen. így pl. a kéziratokra vonatkozó tilalom ellenére 1867-ben 29 kézirat kölcsönzéséről ad számot a statisztika, adatok hiányában csak feltételezhetjük, hogy ez a szám az elkövetkező években sem változott. Es bár a szabályzat a kölcsönzők körét is korlátozta, volt rá eset, hogy maga a könyvtárőr ajánlotta fel egy-egy mű kölcsönadását, mint pl. Thurzó Miklós trencséni főjegyzőnek, aki Bél Mátyás egyik kézirata iránt érdeklődött, Mátray a felvilágosítással párhuzamosan a kézirat három havi kikölcsönzésének lehetőségét is felvetette.

75 Ezzel ellentmondásban viszont, ugyancsak Mátray — a fenti levéllel egyidőben — a miniszterhez intézett feliratában szorgalmazza a kölcsönzés, szabályozását, mely alatt, ezúttal, annak szigorítását illetve korlátozását érti,, attól való félelmében, hogy a kölcsönzés ,,ha általánosan divatba jő, akkor könyvtárunk kölcsönkönyvtárrá fog átfajulni."

76 A nemzeti könyvtár épsége és teljessége szempontjából veszélyes kölcsönzési gyakorlat valóban lassan oly mértékben elfajult, hogy 1887-ben már a kölcsönzők száma 2000, a kölcsönvett műveké pedig 3000 fölé emelkedett (vagyis a könyvtár évi forgalmának csaknem 15%-át alkotta). Nem várathatott hát sokáig magára az új szolgálati szabályzat, mely 1889-ben végül is, többek között, ezt az égetővé vált kérdést is rendezte.

77 Az idevonatkozó szabályokban ugyan nem hozott semmiféle változást az 1859. éviekhez, képest, de azoknak ismételt írásbafoglalásával és leszögezésével gátat vetett mind a nemzeti könyvtárral szemben támasztott és az Egyetemi Könyvtár példájára, hivatkozó kölcsönzési igényeknek, mind a könyvtárosok e kérdésben olykor túlságosan liberális gyakorlatának. Az eredményt a statisztika számokkal bizonyítja: évente átmenetileg csupán 1000—1500 kölcsönzési eset szerepel. Azonban, úgy látszik, az egyes rendelkezések betartásának szigora csak egy-két éven keresztül érvényesült, utána fokozatosan egyre lazábban kezelték, szabadabban bírálták el a kérelmeket, így aztán a századforduló évei után újra felszökik a kölcsönzések száma, egészen 1909-ig, amikor is az újonnan kiadott szabályzat ideigóráig ismét rendet teremtett.

78 Ez a szabályzat azonban már korántsem foglalt, olyan határozottan állást sem a kölcsönzők személyének, sem a kölcsönözhető műveknek megítélésében, mint az előzőek. Az évek során hozott rendelkezések szelleménél lényegesen kötetlenebb gyakorlatot kívánta csupán írásba foglalni,, amikor a kölcsönzésre jogosultak pontosan meghatározott körét nagyvonalúan kiterjesztette általában a „szakemberekre" és a „kiváló társadalmi állást elfoglaló,, a könyvtári tisztviselők előtt személyesen ismert egyénekre", a kölcsönzés időtartamát pedig a korábbi négy hétről két hónapra emelte fel. Ismét szerepel itt,, az 1889-es szabályzatból átvéve, a külföldi kölcsönzések kérdése is, melynél a viszonossági elv érvényesül, továbbá a tanintézetek, hivatalos szervek és máskönyvtárak számára biztosított kölcsönzések feltételei. Ez utóbbi ugyan már szinte a könyvtár alapítása óta a gyakorlatban szokásban volt, de az új szabályzat, igen helyesen, már különbséget tett az egyéni és a hivatalos kölcsönzések elbírálásában: a tanintézetek és az állami hivatalok számára, kivételes esetben, kéz226