AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Keresztury Dezső: Arany János egy ismeretlen tréfás költeménye. (A költő játékos kísérleteinek kérdéséhez) - Ein unbekanntes Scherzgedicht Aranys

életére, számvetést tenni, méltó-e, alkalmas-e rá, „elfoglalni a helyet, hol előtte egy Vörösmarty ült" (Tompa Mihálynak, 1859 február 20.), s hogy épp A négy jövevény keletkezésének idején úgy látszott, mégis ott reked Nagykőrösön: „Utas megállj! Ne menj tovább! ..." — ha mindezt meggondoljuk, akkor sok mindent legalább megsejthetünk a vers rejtett célzásaiból. A négy jövevény talán annak a négy művészetnek múzsája, amelyek felé a szobrászat, festészet, költészet és színészet közt tétovázva vágyakozott Arany debreceni diákkorában s amelyektől visszaparancsolta a szülei iránt érzett kötelesség; a zsoltártöredék talán annak a községnek szorító kőfalairól szól, amelynek fegyelme annyiszor kényszerítette fájdalmas lemondásra, a „község közti egyenesség" szolgálatára a költőt; a kivírított száraz ág lehet az éledő remény jelképe s a dördülő zárósor bizonyosan a reménytelenség jajszava. Mindez persze feltevés csupán: további vizsgálatok, vagy felbukkanó dokumentumok mindig megcáfolhatják elképzeléseinket. Arany egyéniségének és költészetének egy igen lényeges vonására azonban biztos fényt vet újra a különös versezet. A költő egyik legnagyobb szabású, legmagasabbra törő versének árnyékában áll a maga játékos, hol komoly, hol gunyoros, hol ironikusan méla hangjával. Ugyanígy bukkan fel a Széchenyi emlékezete szomszédságában még néhány ránk maradt mondacs: a Félmagyarság, a Gilinder. Bizonyságául annak, hogy Arany is, mint annyiszor újra meg újra megcsodált mestere, Shakespeare, ott látta s ábrázolta a lét nagyarányú, megrázóan patetikus jelenetei mellett, mint azok szerves kiegészítőjét, azoknak tréfás, komikus fonákját is. Ez adott humorának igazi mélységet. Ein unbekanntes Scherzgedicht Aranys D. KERESZTIT BY Das aller Wahrscheinlichkeit nach an den um die Mitte des vergangenen Jahrhunderts sehr beliebten Schauspieler Kálmán Szerdahelyi unter einem Pseudonym gerichtete Gedicht ist ein Beweis für die Zähigkeit, mit der die poetischen Eindrücke der Jugend im Schaffen Aranys während seiner ganzen Laufbahn lebendig und wirksam blieben. Die für den nicht Eingeweihten zunächst ganz unverständlichen Verse sind 1860, im Jahre der nach dem niedergeschlagenen Freiheitskampf zuerst wieder aufblühenden nationalen Hoffnungen entstanden. Der Dichter war damals bereits als poeta laureatus seiner Zeit eingeschätzt und sollte von der Provinzstadt Nagykőrös nach Budapest gebracht werden. Die Anspielungen des Textes, in dem sich Bruchstücke des CXXII. Psalmes, Motive der antiken Mythologie, der archaischen Liebeslyrik und der volkstümlichen Studentenpoesie mischen, sind im Zusammenhang mit dieser Situation zu verstehen. Das Gedicht ist auch ein interessantes Dokument der noch nicht genügend geklärten Beziehungen Aranys zur Welt des zeitgenössischen ungarischen Theaters. 252