AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Keresztury Dezső: Arany János egy ismeretlen tréfás költeménye. (A költő játékos kísérleteinek kérdéséhez)

S Gyulai Pál erdélyi népköltési gyűjteményében így szerepel: „Búsan búgó bús gerlice Kedves társát elvesztette, Elrepüle zöld erdőbe, de nem szállá a zöld ágra, aszú ágát kopogtatja." Arany ismerhette mindezt. Üj mozzanat az ő versében a száraz ág „kivirított" jelzője. Lehet, hogy az valamilyen, számomra egyelőre ismeretlen, változatból való, de az is lehet, hogy egyike a vers rejtett aktuális utalásainak. Az „Utas megállj!" mindhárom rétegben otthonos fordulat; Arany maga később is használja egy változatát az 1869-ből keltezhető Emlékre című gúnyos epigrammájában. Azt persze, hogy pontosan mire utalnak a szöveg rejtett, az egyetértő barátok tolvajnyelvéből vett célzásai, csak a beavatottak érthették meg igazán: ez is hozzátartozik az efajta alkalmi versek jellemző vonásaihoz. Hogy ilyenszerű szöveget írt Szerdahelyinek, bizonyítéka tehát legalábbis jó ismeretségüknek, valami olyan kapcsolatnak, amely kettejüket közvetlenül kötötte össze. Mert hiszen ifjúságuk emlékei semmiképpen sem lehettek közösek, még rokonok sem. Szerdahelyi Kálmán a pesti, majd a kolozsvári piaristák gimnáziumában nevelődött, s csak férfikorában, válása alkalmával tért át a református felekezetre. Ennek szertartása szerint temette ugyan el Török Pál pesti szuperintendens, Arany egykori principálisa Kisújszálláson; de nyilván igaza van monográfusának: „Vájjon mit mondhatott Szerdahelyi Kálmán koporsójánál. .. aki az életben jó ismerőse volt ugyan, de templomban bizony nem fordult meg, aki dogmákban sohasem hitt, akinek számára a művészet jelentette a legnagyobbat?" (I. m. 228. 1.) A négy jövevényt Arany verseinek sorában a Reményihez, meg a Széchenyi emlékezete közé kell időrendben elhelyezni: ezek is az alkalmi költészet egy-egy magasabb, csiszoltabb, értékesebb formájának képviselői. Mindkettőben találhatók olyan elemek, amelyek arra utalnak, hogy Arany az ötvenes évek második felétől kezdve a maga költői gyakorlatában is egyre szívesebben értékesített egyet-mást a fentebb ismertetett költői nyelvi rétegek elemeiből. Elég, ha az elsőből elsőül a verset kezdő merész inverziós szerkezetet idézem: „Karddal melyet dicsővé tenni, egykor Hiven ajánlád véredet..." s aztán figyelmeztetek rá, hogy a Szabónál dicsért nyirettű ott van a Reményihez-ben is. A másodikból is egész sorát ídézhetnők az olyanszerű inverzióknak, mint „Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni," az olyan tömörítéseknek, mint „S melynek halálos — úgy tetszék — elaszta," vagy „Mert élni hogya nem fajulva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka." Ha azután felidézzük egy pillanatra a költőt 1860 elején Nagykőrösön körülvevő s benne magában is uralkodóvá lett légkört, lelkiállapotot, a maga ellentmondásos, nemzeti és egyéni reménykedést és kétséget, keserű múltak emlékezetét és bizonytalan jövendők árnyékait vegyítő nyugtalanságával, ha tudjuk, hogy nyugtalanságai elől újra az antikok, Shakespeare s a magyar ősök munkáinak már-már eszméletlenségig fokozott olvasásába merült (Gsengery Antalnak 1860. január 25.), hogy „éneklőből énektanárrá" alakulóban éppen ezeknek az éveknek során nézett újra szembe a népiesség, hagyományszerűség, népszerűség kérdéseivel, hogy Pestre indulóban, űzetettve, mint Az örök zsidó, újra visszahajolt addigi 251