AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)
III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Keresztury Dezső: Arany János egy ismeretlen tréfás költeménye. (A költő játékos kísérleteinek kérdéséhez)
szövege, amelyekeben — ahogy ez akkoriban is divat volt — az éppen színpadokon forgó darabok címeiből ácsolt össze egy-egy se-füle-se-farka történetet. Egyiket érdemes lesz talán ide iktatni: A négy jövevény légkörének egy eleme ebben is fellelhető. „Rózsa' 1 '' „Nő-uralom"-ia vágyott, bár nem volt oly szép mint „Tündér Ilona", de miután a „Háromszéki leányok" s különösen az „Instenhegyi székely leány" által „Megjátszott cselek" kiderítették, hogy maga is csak „Lelencz" volt, akiről nem tudhatni, ki volt az apja „ Vazul"-e vagy „Aba", s kiről csak annyit tudtak, hogy „Fogadott leány" volt „Béldy Pál" uram házánál, csak „Pünkösdi királynő" lehetett. Hasztalan forgott körülötte „III. Béla", a kivel vetélkedett „IV. Béla", hasztalan jártak a házhoz a „Pókaiak", mert „Zách Klára", ki a szomszédban lakott, kinek „Mátyás fia" udvarolgatott, megtudta az „Udvari bolond"'-tói, hogy a „Vándorszínészek" „PasguiV'-t írtak rá, mit a „Müszerzők" megtudván, úgy jártak, mint a „Nagyidai cigányok" s megfutamodván lettek belőlük „Gyászvitézek". Ekkor vetődött a házhoz Török János. Ugy gondolom, nem nehéz A négy jövevény szövegében az említett népszerű poézis rétegeit megtalálni. Az antik képzetvilág elemei közül a négy jövevény, „a Heliconnak lakótárgyai" nyilván a múzsák sorából lépnek elő; az antik mitológiából a párkák is. Vargha Balázs figyelmeztetett rá, az „En is sírtam, zokogtam, óhajtoztam Mikor kőfalaidhoz legyen csendesség és békesség" a CXXII. zsoltár szavait szövi bele a versbe. A zsoltár idevágó strófája a következőképpen hangzik: Légyen te kőfalaidban Csendesség és jó békesség, A község közt egyenesség Jó szerencse házaidban. Az én atyámfiaiért És ottlakó feleimért Adjon Isten jó békességet. Szentségiért én e helynek, Mély szereztetett az Istennek, Minden jót kívánok tenéked. A száraz ágon nyögdécselő vadgalamb meghatóan gyengéd költői motívumának vándorútját Eckhardt Sándor (Középkori természetszemlélet a magyar költészetben. E. Ph. K. 1929. 93—98 1.) visszanyomozta egészen az antik világ irodalmáig. Az özvegy gerlice századokon át a hitvesi hűség jelképe volt. A párjához mindhalálig hű madár motívumának magyar változataiban a hűség mozzanata mellett csaknem mindig ott van a száraz ágé is: „Zöldség közt aszú fát keres, ott száll, hol lát, holtig bút visel s vonyog", olvassuk Rimainéi. A Szíveket újító bokrétában: „Tiszta vízből ő nem iszik, Csak aszú ágon bujdosik." Erdélyi János népdalgyűjtésében is megszólal: „Jaj kesergi társát, Zöld ágra nem is szzlV 250
