AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Nagydiósi Gézáné: Karács Ferenc rézmetsző-munkássága (Halálának 120. évfordulójára)

Voix de Peuple egy számát találják azt bebörtönzik. Március 20-án örvendve írja, hogy egyik jóslata valóra vált, s a párizsi nemzetgyűlési pótválasztáson „a szocialisták jeleitjei győztek, Carnot, Vidal és Deflőtte mindhárman kiválasztattak". Szilágyi Ferenc, a Magyar Hírlap szerkesztője, Csernátony hajdani tanára: mindezeket közli az ellenforradalmi rendszer kormánypárti lapjában. Néha magyarázza, megjegyzést fűz hozzá, hogy ezáltal enyhítse. Érdemes elolvasni az 1850. febr. 2-i cikket is, azzal a lap alatti jegyzettel együtt, amit Szilágyi fűz hozzá: „Franciaország — ézt tagadni nem lehet — rettenetes léptekkel halad a szociális respublika felé, és semmi sem bizonyosabb, mint á veresek győzelme s Ledru Rollin elnöksége, ha — mint mondám — sem európai bonyodalmak, sem: barrikádharc az események lázasan békés menetelét nem siettetik. Ha az esetek, közül valamelyik jön közbe, a győzelem kétes." Jegyzetben: „A veres köztársaság, s az azzal múlhatatlanul bekövetkező szocializmus s ebből fejlődő kommunizmus fölülkerekedésébe, remélhetőleg, mint szokták magyarul mondani: az Isten is beleszóland. Szerk." Tudjuk, hogy Ledru Rollin elnökké választására legföljebb 1852-ben kerülhetett volna sor, ekkor járt le ugyanis az alkotmány előírta négy év. S tudjuk azt is, hogy Ledru Rollin tulajdonképpen nem szocialista, hanem kispolgári demokrata volt, s így pártjának, a vereseknek a győzelme, a szociális respublika nem a marxi értelemben vett szocializmus, vagyis nem egy olyan rendszer győzelmét jelentette volna, melyben a munkásoké a kizárólagos hatalom. Azonban, habár Csernátony Ledru Rollin szerepét nem tudta pontosan megítélni, mégis, itt, az emigrációban eljutott saját politikai szemléletének egyik csúcsáig: a munkásság követeléseinek adott igazat nem csak a jobboldallal, hanem még a baloldallal, az Événement-nal szemben is! Az 1848-as magyar polgári forradalom vezetőalakjai közül — Táncsicson kívül — alig néhányan jutottak el idáig. Elküldte a Magyar Hírlaphoz Blanquinak a februári forradalom évfordulója alkalmából megfogalmazott pohárköszöntőjét, s így történt, hogy ez a szélsőségesnek tekintett üzenet teljes egészében megjelent a lap március 8-i pzámában. Az utána fűzött megjegyzésekben — egy munkást szólaltatva meg — mintegy alátámasztja Blanqui követeléseinek helyénvalóságát. (Maga Marx is Blanquit nevezte a „proletárpárt igazi vezéré"-nek.) A pohárköszöntő árulónak minősíti az ideiglenes kormányt, mert kiengedte a munkások kezéből a hatalmat, s nem kevesebbet követel, mint a nemzetőrség lefegyverzését, és a munkásosztály általános felfegyverzését. „Jaj nekünk, ha a közelgő népgyőzelem napján a tömeg feledékeny engedékenysége újra hatalomra jutni engedne csak egyet is ez emberek közül, kik megbízatásukkal gyalázatosan visszaéltek . . . Árulók lennének mindazon kormányzók, kik a proletáriusok vállain fölemelkedve tüstént ki nem eszközölnék, először: a nyárspolgárőrség általános lefegyverzését; másodszor: minden munkások fölfegyverzését s.nemzeti védseregge alakítását... Ha Franciaország rakva lesz fegyveres munkásokkal, a szocializmus jütand hatalomra." 343