AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Hankiss Elemér: A Hamlet-élmény elemzése (Kísérlet az irodalom társadalmi hatásának mérésére)

3. Shakespeare korában, a középkori világnézet keretei közül egyre inkább kiszakadó ember a küzdelemhez szükséges érzelmi energiák egyik fontos, a sztoicizmus és a machiavellizmus mellett talán leggazdagabb forrását a renaissance tragédia teremtette tragikus pátoszban találhatta meg. A Hamlet jelentőségét emellett még az is növelte, hogy minden más korabeli tragédiánál nyíltabban fedte föl a feudális rend ellentmondásait, az életnek azt a mindinkább félelmetessé és értelmetlenné bomló káoszát, mely egyre elviselhetetlenebb élményként lappangott a kor tudatában — és végül le is győzte ezt a félelmet azzal, hogy a maximumra fokozva Hamlet energiáit megmutatta: az emberi akarat, az emberi szellem fölébe kerekedhet e zűrzavarnak (mert a hős csak a színpadon bukik el, a néző lelkében ő s nem a külvilág a győztes). Hatott a tragédia azzal is, hogy egy tisztultabb rendnek, emberibb életnek azt a nosztalgiáját lobbantotta magasabb lángra az emberekben, mely a lélek síkján az elkövetkező kor vallási mozgalmainak, a társadalom síkján a nagy angol polgári forradalomnak vált egyik hajtóerejévé. A 17. és 18. század fordulóján, az 1680—1750 közötti évtizedekben a polgári rend konszolidálása folyik. A korabeli polgár hisz és hinni akar abban, hogy az életnek értelme és célja van, s hogy az a társadalom, melyben él, összhangban van a természet törvényeivel és az emberi érdekekkel. A lét végső kérdéseit és az életben felmerülő ellentéteket az erkölcsi jó és rossz keretein belül mindenkor feloldhatónak érzi. E társadalom szellemi irányítói barbárnak és talán veszélyesnek is érzik Shakespeare darabjait, s hogy zavaró hatásától megkíméljék kortársaikat, átdolgozzák őket, s csak így, átdolgozott formában adják elő a színházakban. Nem elégszenek meg azzal, hogy a darab végén életben hagyják Hamletet, hanem minden zavaró gondolatot, érzést és stiláris momentumot eltávolítanak a szövegből, könnyen megoldható erkölcsi konfliktussá egyszerűsítve így az eredeti, tragikus töréshez vezető ellentétet. A 18. század második felében Shakespeare neve a preromantikus mozgalmak zászlajára, kerül. Hamlet kínzó tépelődései igazolják a kor emberének növekvő kétségeit, és segítik abban, hogy szétfeszítse az ekkorra már bénítóvá merevült racionalizmus béklyóit. Űj érzelmek és új szenvedélyek energiáival tölti fel az emberek lelkét, akik sorsának titokzatos homályában saját jövőjük fényeit-árnyait kémlelik. A forradalmak és a háborúk újra válságba, bizonytalanságba sodorják az európai társadalmakat, s ezen a romantika kora csak fokozatosan, meg-megújuló támadásokkal lehetett úrrá. Schlegel és nemzedéke, hogy ne kelljen szenvednie, megtagadja az életet, és e kétségbeesett tiltakozásában Hamletet elődjének és társának erezi. Schopenhauer, és azok, akiknek vágyait és szemléletét kifejezte, már filozófiává tudja fogalmazni a pesszimizmust, s így gondolatilag is "a kétségbeesés fölé tud kerekedni. De a győzelem feltétele még nála is az élet megtagadása. Rezignáció jában példa és példakép Hamlet. Victor Hugo nemzedéke az első e korban, mely képes elfogadni az életet: az ő Hamletje már nem 164