AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)
Kőhalmi Béla: Vita a könyvtártudományról
Georg Leyh a Milkau-îéle Handbuchb&n fölvetett egy nehéznek látszó problémát, amikor azt írja: hogyan álljon elő az egymás mellé helyezett segédtudományokból, amiket csak a könyv tart össze, a könyvtártudomány? Hiányzik belőle — mondja — az összetartó szellemi mag. Hogy ez adatgyűjtő tevékenységből, az adatok értékeléséből, a törvényszerűségek felismeréséből hogyan alakul ki az összefüggéseket rendszerbe foglaló tudomány, ezt a folyamatot a marxi—engelsi tanítás alapján itt nem kell elemeznünk. A mi számunkra az a feladat, hogy a társadalmi szükségletből egyenként kialakult különböző diszciplínákat és ezek eredményeit egyesítsük egy ma is eleven társadalmi szükséglet, az irodalom könyvtári feltárása szolgálatában. A résztudományok eredményeinek egyesítése itt azok összekapcsolódását és kölcsönös alkalmazását jelenti, de jelenti azt is, hogy a könyvtártudomány nem résztudományokból összerakott amorf ismeretanyag. Brunet, Delisle, Ch. V. Langlois, Georg Schneider, Malcles és sokan mások adták már példáját a mi tudományunkhoz tartozó diszciplínák kölcsönös alkalmazásának. Tanulságos példája ennek Klaniczay Tibor ,,Adalékok kéziratos évkönyveink történetéhez" című bibliográfiája is a verses kéziratok erdélyi anyagáról. 6 Ez az anyagfeltáró tanulmány könyvtárosi segédlettel kézirattani, verstani, műfajtörténeti, könyvtörténeti, zenetörténeti, nyelvészeti ismeretanyag alkalmazásával tisztáz homályba merült irodalomtörténeti problémákat s amellett pontos leíró és lelőhely-adatokkal is szolgál. A Georg Leyh által indított vita, amely Predeek, Vorstius és mások részvételével éveken át folyt a ,, Zentralblatt für Bibliothekswesen" hasábjain, szükségszerűen beletorkollott a könyvtártudomány szisztematikájának kérdésébe. Érdemes ennél a pontnál megállni. A könyvtártan (könyvtárkezelés, könyvtárvezetés) alapelveinek rendszerbe foglalása akkor vált szükségletté, amikor a fiatal burzsoázia, a harmadik rend átvette a könyvgyűjtés szokását, majd a forradalma alatt megalapított új könyvtárak révén birtokába jutott a fejedelmi, főúri és egyházi könyvtáraknak és a hatalmas könyvanyag rendezése, feldolgozása sürgőssé vált. A szakirodalom úgy tartja nyilván, hogy ezt a szót: „könyvtártudomány" először — 1808-ban — Martin Schrettinger, a volt bencés, müncheni könyvtáros írta kézikönyve címlapjára s magáról a könyvtártudományról azt írta, hogy az „szilárd alapelvekre szisztematikusan felépítve foglalata mindazoknak a tantételeknek, amelyek a könyvtárak célszerű berendezéséhez szükségesek", de hozzátette, hogy a berendezés célja a „gyors kielégítése minden tudományos igénynek." Schrettinger könyve a gyakorlat igényéből nőtt ki, de csak a bibliotheconomia módszereit tárgyalja és nem sorakoztatja fel azt a jelentős ismeretanyagot, amit könyvtári segédtudományok néven foglalunk össze, Schrettinger tehát lényegében a könyvtártanra szűkítette le a könyvtártudományt. A szakirodalom elégtételt kell hogy szolgáltasson két régi könyvtárosnak, Michael Denis-nék és Gabriel Peignot-naik, akik közül az első jóval Schrettinger előtt, a második Schrettingerrel csaknem egyidőben bibliográfia formájában (Denis még azonkívül összefoglaló szemlében is) rendszerbe foglalta azt az irodalmat, amelyre a könyvtárosnak szüksége lehet, ha munkáját korszerűen akarja ellátni. Denis, Peignot és Brunet XVIII. századi francia hagyomány alapján a bibliográfiát — fogalmát ki80
