AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)
Papp Ivánné: Adalékok az alföldi olvasókörök és népkönyvtárak történetéhez. 1890—1914
Gazdaszövetség a tanító segítségével földbérlő társaságokat szervez. Ez időben a mezőgazdasági munkások mellett az éves cselédek is sztrájkolnak az uradalmak és nagybérletek földjén, így tehát biztosítani lehetne egyúttal a nagybirtokok megművelését is. Másrészt, mondja tovább Meshó: „ha mindazok a földek, amelyek most nem házilag, hanem bérlők által kezeltetnek, a földmívelő nép kezére kerülnek, akkor a földéhség megszűnik". Ez volna a tanítók egyik — gazdasági — feladata. „De még egy fontos ok van, hogy a tanító és lelkész urak álljanak élére a földmívelők megszervezkedésének, .. . csak így akadályozhatjuk meg a hazafiatlan és megbízhatatlan elemeknek a földmívelő nép közé való betolakodását s csak így tesszük lehetetlenné, hogy lelkiismeretlen népámítók legyenek vezérei a földmívelő népnek s lelkét nemzetközi tévtanokkal megfertőztessék". Hasonló aggodalmak vezetik a Protestáns Szemle 1909. évfolyama Irodalmi szemle rovatának -s -s jelzésű íróját is, s nagyjából hasonló megoldásokat ajánl, mikor P. Horváth Zoltán munkáját (A Kálvin-szövetség kiadványai és a Kálvinszövetség népkönyvtára) ismerteti: „a lelkészek és tanítók szociális feladatai: a nép valláserkölcsi nemesítése és gazdasági nevelése a két legfontosabb teendő". A Kálvin-szövetség célja „az egészséges egyházi és társadalmi élet emelése, a vallásos és szociális érzés megszilárdítása, a vallás és az anyagi jólét előmozdítása. . . szociális kurzusain.. . a legégetőbb társadalmi problémákat tárgyalja Kálvin szellemében", de feladata még „a népet gazdaságilag erősíteni ..., hogy.... kiragadja a vallástalan és hazafiatlan szocializmus karjai közül, hogy a puritán, takarékos, munkás kálvinista szellemet megerősítse a nép körében". Igen sokat vár a Kálvinszövetség népkönyvtárától: „a nép erkölcsi és szociális nemesítése, irányítása, eszméltetése szempontjából van aktualitása és elsőrendű társadalmi fontossága. Ha mi egyszer odajuthatnánk, hogy népünk többségét a Koszorú (M. Prot. Irodalmi Társ. kiadv.) szellemű füzetek olvasására, szeretetére rászoktassuk, akkor ismét a vallásé, az egyházé, a kereszténységé lenne a néplélek s nem hallgatna többé a népbolondító és társadalmi felforgató apostolok ámításaira. Vajh, mikor jő el ez az idő?!" A Protestáns Szemle ugyanez évfolyamában a már idézett Meskó-íé\e cikk pedig így fejezi be mondanivalóját: „legyenek földmívelő népünk vezérei a szociális munkásság s a gazdasági megerősödés terén is a lelkész és tanító urak. . . így... a nemzetközi népámítókat kikergetik falvainkból, miután ezek bölcsességére és támogatására nincs szükség, ha jogos érdekek.megvalósítása és hazafias célok elérése miatt folyik a küzdelem." Némely külsőleg liberális kultúregyesület is világosabban beszél, mikor ez időszak egyre élesedő harcairól szól: „társadalmi rendünk régi, hatalmas erősségeit, az egyházat és az államot a keserűség gyűlöletéből fakadó kíméletlenséggel és a szocializmus boldogító államrendszerébe vetett fanatikus hittel ostromolja a társadalmi és gazdasági radikalizmus, míg amazok (ti. az államhatalom) hol fölényes lekicsinyléssel, hol reakciós hatalmi erőszakkal, avagy a legjobb esetben hivatalos apparátussal terjesztett ellenkultúrával iparkodnak a szocialisták céltudatos népművelési akcióját ellensúlyozni." 12 Bár elég tisztán látják az ellentétes erőket („nagy és szörnyű a küzdelem, mely most reánk várakozik, véresebb a Nibelungok családjánál, hosszantartóbb a hunok harcánál" 13 ) — mégis így nyilatkoznak: „Egyedüli iránytű, mely 286
