Rotarides Mihály (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 32. (Budapest 1939)

Noszky, J.: A kiscelli agyag Molluszka-faunája. I. rész. Lamellibranchiata

birtokában nem kell csupán a puszta leírásokra, illetve bizonyos jelleg-kiemelésekre támaszkodni, amilyenekkel a palaeontológia a legtöbbször operálni kénytelen, nem is szólva az elég gyakran gyengén sikerült, tehát jóformán félrevezető ábrázolásokról. Ezekkel a nehézségekkel, mint meg nem változtathatókkal kénytelenek vagyunk a palaeontológiában számolni. Ezért gyarapodnak itt, néha a kelleténél is jobban a nov. sp.-ek. Ez utóbbiak azonban szerencsére, az újabb előfordulások révén, legalább a Molluszkáknál elég jól ellenőrizhetők, így a hibák — megfelelő revíziók segítségével kiküszöbölhetők. Ezzel szemben a ritkábban előforduló, illetőleg kisszámú anyaggal: csak unikumokkal rendelkező és nehezen ellenőrizhető faunáknál ennek ellenkezője is megtörténhetik. A túlbuzgó specialisták u. i. nem akarnak megelégedni már egy szerény nov. sp.-vel, vagy nov. var.-al, hanem vérszemet kapva, hajlandók lesznek a sokkal magasabb új, diviziós egységek: az ordók és subordók bőséges felállítására is, és pedig olyan aprólékos különbségek alapján, amilyeneknél egyebütt a nov. var.-ok „elkövetését" is meggondolják. Pedig a varietások felállítása, a pontosabb elkülönítés lehetősége végett, ma már különösen a palaeontológiában elengedhetetlen követelmény, ahol az adatok tömegében ílymódon tudunk hűségesebb áttekintést nyújtani. A kiscelli agyagban és más, agyagos-schlieres képződményekben elég gyakori eset, hogy a nagy Pectenek és egyéb törékeny, repedező, vagy pedig vékonyhéjú kagylók az anyag széthasításánál csak belső részükkel kerülnek ki; ez pedig a meghatározásra rendszerint elégtelen. Azonban akár vízzel, akár mechanikus úton próbáljuk kiszabadítani a teknő külső felületét, ez legtöbbször nem sikerül, mert a kagylóhéj szétpattog, szétmorzsolódik. HARMAT igazgató úrnak sikerült most ezen egy speciális „kifordítás" útján segíteni. Eljárása a következő: legelőször a héj belső felületét a lehetőség határáig megtisztítja a portól és rátapadó idegen anyagoktól, hogy sima, egyenletes felületet kapjon. Azután az ismert ragasztószerrel: acetonban oldott celluloiddal (megtisztított régi film is jó erre a célra) keni be a héj felületet, ezt ugyanis nem oldja ki a víz. Az acetonos oldatnak nem szabad túl sűrűnek, különösen pedig réginek, állottnak, oxidáltnak lennie. A bekent felületre azután frissen készült, híg gipszmasszát önt, meglehetősen nagy mennyiségben, hogy ez a kövületekre tapadva, megfogja és annak szilárd bázist adjon. (A gipsz magában rendszerint nem fogja jól meg a kövült héjat, ezért kell az acetonos oldat ragasztószernek.) Kb. egyórai állás után, ha a gipsz jól megszilárdult, az agyagot vízbetéve, lassan, óvatosan leáztatja