Horváth Géza (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 24. (Budapest 1926)

Bokor, E.: Új Duvalites Magyarországból

hegyes és élesen kiugró hátsó szögletek előtt határozottan öblös, középvonala finom, teljes és az előtör töve előtt gödrösen bemélyedt, a hátsó gödrök meglehetősen laposak és szélesek, az oldalperein elől kissé szélesebb. A szárnyfedők megnyúltak, közel párhuzamosak, kétszer oly hoszszúak mint szélesek, legnagyobb szélességükkel jóval a közepük mögött, a tő- és oldalszélük csaknem derékszögben állanak egymásra, a röviden lekanyarított vállak kiállók; rendszeresen 7 barázda van kifejlődve, mindannyian szabályosan és határozottan pontozottak, a négy belső mélyebb, a 2.—4. fokozatosan, a 3. és 4. többnyire egyesülten végződnek a hátsó domborulaton, az 5.—7. sekélyebbek, szűkebb térközökkel és röviddel a szárnyfedők közepe mögött elenyésznek, a 8. barázda maradványa előrefelé a közepet éri el, (néha azonban jóval a középen túl van jelezve), a varratbarázda visszahajló ága csaknem mindig a 7. barázda végéhez csatlakozik, az oldalperem a hátsó beöblösödésig egyformán széles, a szárnyfedők töve az 1. háti sörtétől a válldudorig laposan benyomott, a 3. barázda sörtepontjai rendszeresen fejlettek. A lábak karcsúak, a hátsók első lábujjai hosszabbak, mint a két következő együttvéve. Az előtör melltöve oldalt finoman és nem teljesen szegélyezett, a csípők, valamint a középtor közepe egyes sörtékkel ellátva, a hasszelvények a közép két oldalán egy, az utolsó szelvény 1—2 sörtével. A fej hálózása erős, isodiametrikus, az előtör háta finomabban és szélesen hálózott, szárnyfedők igen finoman és sűrűn harántkarcoltak. Kiszínezett példányok sárgásveresek, a mellső test kissé véresebb, csak a tapogatók sárgák, ki nem színezett példányok inkább sárgák, halvány veres mellső testtel. Hossza 3*5—4*1 mm., a hímek kissé karcsúbbak és kisebbek, a nőstények alig testesebbek és néha nagyobbak. Termőhelye a Kecskebarlang, a borsodi Bükkhegység Forrásvölgyében. Az új fajt DR GEBHARDT ANTAL társaságában 1924. évi június hó 24.-én fedeztük fel. A Duvalites Gebhardti mintegy átmenetet képez az északnyugatmagyarországi fajcsoportból a keletközép-magyar fajrokonokhoz (Biharotreehus BOKOR). Ugyanolyan karcsú, szárnyfedői épúgy teljes számmal és mélyen barázdáltak, mint a legtöbb bihari Duvalites-îd^ë, a halánték szőrözete, a csápízek kis mértékű módosulása az északnyugat-magyarországi fajokéra emlékeztet. Ezek a tulajdonságok párhuzamba hozhatók a faj termőhelyével. A borsodi Bükkhegység egy variszkuszi tönkdarabot képvisel, amely a Kárpátoknak a harmadkor elején bekövetkezett gyűrődésében részt nem vett, hanem az őstönktől elszigetelten, a gyűrődések belső peremén érintetlenül fennmaradt. Az északnyugat-magyarországi