Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei (Budapest, 2008)

Nicolas Vleughels budapesti képe: XI. Kelemen pápa 170l-es beiktatási szertartása

A fenti megfigyelések meglehetősen jól meghatározzák a kép stílusát, hangsúlyozzák szigorúságot nélkülöző, kissé fesztelen klasszicizmusát, amely hajlékonyan és tagadhatatlan elbeszélő kedvvel lép Raffaello, Domenichino és Poussin műveinek nyomába. A festmény nyilvánvalóan legkorábban a 17. század legvégén készült: a tiszta színek kötetlen egymás mellé helyezése, a laza faktúra, az arckifejezések nem túl kifejező jellege bizonyos súlytalanságot kölcsönöz a képnek, ami 1700 utáni datálást is lehetővé tesz. Csábító ötletnek tűnt tehát, hogy az alkotót a századforduló körül Itáliában élő fiatal francia festők körében keressük, emellett a festmény számos stilisztikai jegye Nicolas Vleughels szerzőségére utalt. Ez a másodvonalbeli, flamand származású művész, aki párizsi, majd itáliai képzést kapott, jelentős helyet foglal el a 18. századi francia festészet történetében. 1668-ban született Párizsban, s azt követően fedezte fel Itáliát, hogy 1694-es római ösztöndíjpályázatát visszautasították. Evekkel később jutott csak el Itáliába, és ekkor első útja az örök városba vezetett. 1703-ban érkezhetett Rómába, 1707-ben továbbutazott Velencébe, 1712 és 1713 között Modenában, majd Parmában élt - mindent összevetve több mint tíz évet tölthetett Franciaországon kívül. Ez az első, művészi felfedezésekben és ösztönző kapcsolatokban bővelkedő itáliai tartózkodás meghatározó volt pályája szempontjából, amelyet 1715-ben Párizsban folytatott. Ott nagyon hamar ráragasztották a „szajkó" címkét, a játszi könnyedség miatt, amellyel a nagy mesterek, különösen Veronese és Rubens motívumait felhasználta.

13 Pierre-Jean Mariette erősen kritizálta rajztudásának gyengesége és a tetszetős és könnyen ábrázolható témák iránti vonzalma miatt.

14 Stílusának eklektikus mivoltát ő maga is vállalta, amikor kimondta, hogy „az ügyes festőknek a különböző modorokat össze kell vegyíteniük, hog}' eljussanak a tökéletességig".

13 Vleughels nevét talán gyakrabban emlegetik a római Francia Akadémián kifejtett tevékenysége kapcsán, mint festőként vagy rajzolóként: amikor 1724-ben visszatért Itáliába, Charles-François Poersonnal megosztva az intézet direktorává nevezték ki. Poerson 1725-ben bekövetkezett halálával lett teljes jogú igazgató, és hivatalát egészen 1737-ig, haláláig betöltötte. A kiváló pedagógus a római művészképzést irányította: a festők közül François Boucher, Michel François DandréBardon, Charles-Joseph Natoire, Pierre Subleyras, Pierre-Charles Trémolières, Carie Van Eoo, a szobrászok közül Lambert-Sigisbert Adam, Edme Bouchardon, Jean-Baptiste Pigalle, Michel-Ange Slodtz, az építészek közül Jacques-Germain Soufflot neve említhető meg, mint akik igazgatósága alatt értek jelentős művésszé. A felsorolt alkotók, Franciaországba hazatérve, valamennyien hozzájárultak a francia művészet fejlődéséhez. Bemard Hercenberg 1975-ben megjelent kiváló monográfiája alaposan és részletesen tárgyalja Vleughels életrajzát és életművét (harminchárom festményt reprodukálva), és annak ellenére, hogy a megjelenése után még felbukkant néhány festmény, máig ez a könyv számít a téma alapművének.

16