Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)

Edzésben a szem. A készítéstechnika szerepe az ókori ékszerek attribuálásában

és összefüggéseinek rekonstruálásához, azaz a mesterek, műhelyek működésének, valamint egymáshoz való viszonyuknak a pontos meghatározásához. Ezért egyelőre csupán olyan semleges szakkifejezéseket érdemes használni a jelenségek leírására, amelyek semmiféle hierarchiát nem sejtetnek az egyes aranyművesek, vagy elképzelt összefüggéseket az ékszerkészítő helyek között, hanem a lehető legpontosabban jelölik azokat. Ezért a megszokott „mester" helyett az „aranyműves" vagy „készítő", a „mesterkéz" helyett pusztán a „kéz", a „műhely" helyett pedig a „készítési hely" kifejezést használom. Az utóbbi esetében természetesen tudatában vagyok, hogy ez egyaránt jelenthet egyetlen helyiséget és kisebb vagy nagyobb, földrajzi értelemben vett területet (város, régió) is. Ezeknek a kifejezéseknek nagy előnyük, hogy egyrészt megnevezik a megfigyelt jelenségeket, másrészt a későbbiekben jó kiindulópontként szolgálhatnak az értelmezésükhöz: az ékszerkészítés folyamatának rekonstruálásához. A nyolc bikafejes karika-fülbevaló technikai sajátosságainak elemzése megmutatta tehát ennek a vizsgálati módszernek, az összehasonlító technikai elemzésnek a lehetőségeit. A módszer működőképességét azonban elsősorban lelőhelyes ékszerek hasonló típusú vizsgálata cáfolhatja vagy bizonyíthatja. Mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy az ékszerek attribuálásának egyik alapvető eleme a tárgyak alapos technikai vizsgálata. Ez nem a technikai részletek szerepének túlértékelését jelenti, hanem mindössze azoknak a jellegzetességeknek a figyelembevételét, amelyek az aranyműves mesterséget - sajátosságaiból fakadóan - jóval erőteljesebben jellemzik, mint a vázafestészetet. Ddgi Marianna a Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjteményének munkatársa. 1. MELLÉKLET Az egyszerű összekötő-elemű fülbevalók (1-4. sz.) közötti kapcsolat készítéstechnikai bizonyítékai: Az 1. és a 2. számú darabok (1/a-d. és 2/a-d. kép) összetartozását a következő egyezések bizonyítják: 1. a karikát mindkét esetben alapcsőre feltekert, három domború lemezszalag alkotja. A szalagok mindkét darabon ugyanazon a helyen, az összekötőelemtől mintegy két centiméter távolságra kibomlottak, és itt hozzáforrasztották őket az alapcsőhöz (vö. az 1/a-b. és 2/a-b. képeket). 2. az összekötőelem csonka kúp alakúra hajlított alaplemezére szalagcsavart filigrándrótokból forrasztott díszítés azonos: nyújtott ívek, nyitott végüknél egy-egy szalagcsavart és sima drót, az összekötőelem és a fej csatlakozásánál egy-egy sima és szalagcsavart drót (vö. az 1/c. és 2/c. képeket). 3. a csonka kúp karika felé eső végét mindkettőn az íveknek megfelelően cakkosra vágták, a lemez illesztése előtti részen viszont egyenesre hagyták (vö. az l/a., 1/j. és 2/a., 2/j. képeket).