Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)

Edzésben a szem. A készítéstechnika szerepe az ókori ékszerek attribuálásában

hetők az ékszert, de az alkatrészt készítő aranyműves kezére jellemzőnek is. Két tényező pedig mindenképp befolyásolhatja, hogy a kettő vajon azonos-e: a készítendő ékszer fajtája (egyedi ékszer vagy tömegáru) és a készítési hely szervezeti felépítése. Sorozatban gyártott típusok esetében ugyanis elképzelhetőbb, hogy előállításuk esetleg munkamegosztással történt, vagyis az egyes alkatrészeket a készítési hely egyik alkalmazottja előre „legyártotta", majd mindenki azokat használta fel az általa készítendő darabokhoz. így akár olyan ékszerek is készülhettek, amelyek több kéz jegyeit viselik magukon. Úgy tűnik, nagyobb a valószínűsége, hogy a készítési hely termékei közül egy típust vagy annak egy változatát teljes egészében egy ember készített, bizonyítékok hiányában azonban nem zárható ki teljesen a munkamegosztás lehetősége sem.

21 A fentieket figyelembe véve sorozatgyártott ékszerek esetében érdemes megkülönböztetni elsődleges és másodlagos attribúciósjegyeket a készítéstechnikai részletek között. így az aranyműves kiváló képességeinek köszönhető poncolt minták (például ívelt pontsor a szem fölött) vagy jellegzetes szerszámhasználatának nyomai (például fűrészfogas lemezszél, az egyik oldalra erősebben beütött poncoló nyoma) egyértelműen elsődleges, vagyis biztosan az ékszer készítőjére jellemző attribúciós jegyek. Az alapformához hozzárakott, ismétlődő alkatrészek formája (például az összekötőelemet díszítő nyújtott ívek, tartókarika) viszont egyaránt tulajdonítható az ékszer, illetve esetleg az alkatrészek készítőjének, ezért csupán másodlagos attribúciós jegynek tekinthető, annak ellenére, hogy automatikusan végrehajtott mozdulatok eredménye, vagyis önmagában kézre jellemző. Értelmezésük ezért csak a többi technikai részlet figyelembevételével együtt történhet. így például azonos formájú, azonos kéz készítette alkatrészek megjelenése egyéb technikai jellemzőiben különböző darabokon azok közös készítési helyérc utalna, vagyis ilyen esetben a másodlagos attribúciós jegy készítési hely jellemző jegyeként lenne értelmezhető. Végső soron ez azt is bizonyítaná, hogy az alkatrészek készítője nem azonos a teljes darab készítőjével, azaz a készítési helyen munkamegosztás volt. Az Antik Gyűjtemény bikafejes karika-fülbevalóinak technikai elemzése végül is olyan, a szerkezetükkel, készítési technikájukkal, díszítésükkel kapcsolatos megfigyeléseket tett lehetővé, amelyeknek eredményei felhasználhatók más ékszertípusok esetében is. Az egyes darabok részleteinek összehasonlító elemzése során bebizonyosodott, hogy ezzel a módszerrel elkülöníthetők azok a jellemzők, amelyek a bikafejes karika-fülbevalók készítése során kötelező érvényűek, vagyis a típus sajátosságai, és azok, amelyek szabadon variálhatók, lehetőséget adva az egyéni képességek megmutatkozására, azaz készítőre, illetve készítési helyre jellemzőnek tekinthetők, így tehát megfogalmazható a feltevés, hogy pusztán készítéstechnikai részletek is lehetnek attribúciós jegyek, és ebből kiindulva lehetőség nyílhat mesterkezek és műhelyek azonosítására. Nyilvánvaló, hogy ez a tárgycsoport önmagában nem elegendő a készítés körülményeinek