Csornay Boldizsár - Dobos Zsuzsa - Varga Ágota - Zakariás János szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 99. (Budapest, 2003)
„Drótozni, fotózni." Megjegyzések az ókori edények egykorú javításához
felétől a 2-1. századig), készítési helyének (Etruria, Athén, Campania, Ephesos) változatossága és a javítás technikájának azonossága olyan problémákat vet fel, amelyekre már utaltak a szakirodalomban. Az égetés utáni javítás módszerére, a vázajavítás okaira és a problémákra azonban csak alig néhány tanulmány tér ki részletesen. 3j A téma iránti érdektelenség érthető, hiszen egy-egy javított váza elemzéséből nem lehet messzemenő, a vázakutatás szempontjából újdonságnak számító következtetéseket levonni. M. Elston és S. Pfisterer-Haas megfigyelései nyomán az is nyilvánvaló, hogy egy-egy esetleges, múzeumi gyűjteményen belüli anyaggyűjtés sem elegendő a vázajavításokkal kapcsolatos kérdések tisztázására. Érdemesnek látszik azonban áttekinteni a témával kapcsolatos eddigi eredményeket. A vázajavítás technikájához kapcsolódik az a probléma, vajon a Mediterráneum valamelyik területére jellemző sajátosságnak tekinthető-e, hogy milyen fémet használtak a vázák javításához. Az ókorban javított vázákon háromféle fém figyelhető meg: az arany, a bronz és az ólom. Az arany csupán néhány esetben fordul elő, inkább díszítésre, a javítás elrejtésére használták, 36 az ólom és a bronz viszont gyakorijavítóanyaga az ókori vázáknak. 37 S. Pfisterer-Haas feltételezése szerint Görögország területén viszonylag ritka jelenség a vázajavítás, és főként ólmot használtak hozzá; Dél-Itáliában rendszerint az ólom jelenik meg a javított vázákban, míg Etruriában inkább a bronz a gyakori. 38 Egyrészt azonban a javított vázákra vonatkozó szisztematikus anyaggyűjtés hiányában egyelőre nem vonhatók le a javítóanyagok területi vagy időbeli megoszlására vonatkozó következtetések, másrészt sokkal inkább praktikus szempontok játszhattak szerepet abban, hogy melyik fémet választották egy edény javításához. Az egyik szempont, hogy az edény mely részének javításához akarták felhasználni a javítóanyagot. A szakirodalomban közölt anyag és saját megfigyeléseim alapján úgy tűnik, hogy a letört talpak rögzítéséhez szívesebben alkalmaztak bronzot, mint ólmot. Ez azzal magyarázható, hogy a bronz keményebb, mint az ólom, így szilárdabb rögzítést adott. Ezt természetesen megerősíthették még 35 A módszerről 1. 2.j. A vázajavításokkal kapcsolatos egyéb kérdésekről: Hemelrijk, J.M., VerAmstMeded 36 (1986) 1-4; Johnstone 1989-90; Elston 1990; Johnston, A., Greek vases in the marketplace, in Rasmussen - Spivey, i.m. (2.j.) 219; Connor, P.J., AA (1996) 367-368; Boardman, i.m. (28.J.) 161-162; Pfisterer-Haas 2002. 36 Az általam ismert három példa nem görög környezetből került elő, viszont mindegyik temetkezésből. Kettő kelta, a harmadik egy etruszk sírból. A kleinasperglei kelta tumulusban talált két athéni kylixen (az egyik feketemázas, a másik az Amphitrité-festőnek attribuait vörösalakos példány; Stuttgart, Württembergisches Landesmuseum, ltsz.: KAS 114 és KAS 113) poncolt díszítésű aranylemezekkel fedték be az ókori javításokat (lyukakat). L. részletesen Schaaff, U., in Kimmig, W, Das Kleinaspergle. Studien zu einem Fürstengrabhügel der frühen Latenezeit bei Stuttgart, Stuttgart 1988, 191-195. Az orvietoi Crocefisso nekropolis 17. sírjában talált Siana csészének viszont a talpába helyezett ólomjavítást rejtették egy Gorgófejjel díszített aranylemez mögé, amely minden „poháremelésnél" láthatóvá vált. L. Bizzarri 1962, 87, 311 és 313.sz., 23/b és 28.k., V/c t. 37 Az Antik Gyűjtemény öt ókorban javított vázája illetve töredéke közül csupán kettőben maradt meg a javításhoz használt fém. A Capuában a 4. század harmadik negyedében készített harangkratér és az ephesosi Monogram-műhelyben a 2-1. században gyártott megarai tál furataiban ólom korrodálódott maradványai találhatók (1. 14 és 16.sz.). 38 L. Pfisterer-Haas 2002, 55.
