Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 95. (Budapest, 2001)
Flaminio Torri két ismeretlen műve
1993-ban, budapesti műkereskedelemből vásárolt meg a múzeum egy rossz állapota ellenére is kitűnő kvalitást sejtető festményt, amely Rebekát és a szomját oltó Eliézert ábrázolja (76. kép). 9 Noha a megfogalmazás naturalizmusa és a tenebroso festésmód elsőre a nápolyi vagy a genovai iskola lehetőségét sugallták, egyik művészeti ambiente sem tűnt elég meggyőzőnek, így a kép ismeretlen 17. századi itáliai mester műveként került beleltározásra. A későbbiekben felbukkant analógiák valamint bizonyos formai és tipológiai szálak szinte minden kétséget kizáróan az említett bolognai mesterhez vezettek. Az attribúcióra vonatkozó feltevésünket a kép teljes restaurálása erősítette meg végleg: ennek során a szennyezett, megsárgult lakkréteg alól előkerültek a testes színek, „logikai" rendbe állt a régebbi restaurálás következtében létrejött inkonzekvens festésmód, olvashatóvá vált a mesterre jellemző pasztózus, nyers ecsetkezelés, és előkerült számos pentimento és festői finomság. 10 Rebeka és Eliézer történetét Mózes I. könyvének 24. fejezete beszéli el. Amikor az élemedett korban járó Ábrahám elérkezettnek látta az időt fia, Izsák megházasítására, elküldte öreg szolgáját, Eliézert, hogy megfelelő feleséget keressen számára Mezopotámiában, a saját népe között. A választás Bethuél leányára a „szép ábrázatú" Rebekára esett, aki az irgalmasság és jószívűség próbáját azzal állta ki, hogy a kútból frissen húzott vízzel megitatta a Nákhor város határában megpihent öregembert és tíz tevéjét. A bibliai sorokat („Igyál uram! és sietve leereszté a vedret az ő kezére és inni ada néki") a mester félalakos, feszes kivágatú, két térrétegre osztott kompozícióban jeleníti meg. Az előteret a két főszereplő rusztikus, mély pszichológiai érzékenységgel és őszinte naturalizmussal megfestett alakja uralja. A turbános, ifjú Rebeka szinte kicsattan az életerőtől, még kék szalaggal átkötött hajfürtjei is kibomlanak, olyan hévvel és igyekezettel kínálja a vizet a szomjazónak. A kiszolgáltatott, agg Eliézeren a fáradtság helyett az életösztön lesz úrrá: fagyökérszerü, eres kezeivel mohón vonja szájához a hatalmas korsót. A végletesen leszűkített tér, a megitatás rítusát kísérő pózok és gesztusok szokatlan, a témából nem következő intimitást, szinte Cimon és Pero-i kapcsolatot teremtenek Izsák jövendőbelije és az öregember között. Ennek a bensőséges viszonynak a létrehozásában a hangsúlyosan megfestett edény -- a nőiségnek, a mátrixnak, a termékenységnek ez a nyilvánvaló szimbóluma - is szerepet játszik. Zsánerelemként, szintén az előtérben kap helyet a csecsemőjét karjában dajkáló anya, aki leplezetlen kíváncsisággal figyeli a szertartást. Szerepeltetése éppoly szokatlan az ábrázolás ikonográfiái hagyományában, mint Eliézer tevéinek hiánya. 11 A háttérben a ki nem választottak, két aU'antica öltözött, fején vizeskancsót cipelő leány tér haza dolgavégeztével. A történés másik síkját, a távolságot, a mester a kortárs itáliai festészetben meglehetősen egyéni módszerrel, majdnem monokróm, en brunaille technikával érzékelteti. 9 Ltsz. 93.7, olaj, vászon, 122 x 152 cm. 10 A képet Nemessányi Klára restaurálta 1998- 1999-ben. 11 Mózes 1. könyvének szövege szerint a kiválasztás egyik kritériuma, hogy Rebeka ne csak az öreg szolga, hanem annak tevéi felé is mutasson irgalmasságot. A 17. századi itáliai festők szinte kivétel nélkül szöveghűnek bizonyultak a kérdésben. Poussin három változatban is megfestette a témát, az egyik, 1648ban készült példányán azonban ő is elhagyta ezt a motívumot, heves vitát robbantva ki ezzel a Francia Festészeti és Szobrászati Akadémián. A polémiát indító Philippe de Champaigne, bár hosszasan magasztalta a kép erényeit, hibájául rótta fel az állatok hiányát. A Poussin védelmére kelő Charles le Brun, többek
