Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 92-93.(Budapest, 2000)
„Les Adieux". A Siracusa-festő oszlopkratérja
illetve funkciója által meghatározott vagy ajánlott jelenetek (dionysikus figurák és kómastések a kráterokon, gyászolók a loutrophorosokon, amelyek közül a publikálatlan töredékeket nem tudtam tanulmányozni), vagy közelebbről megnevezhetetlen férfi- és nőalakok. Voltak azonban a Siracusa-festőnek mint rajzolónak pillanatai, amelyekben a középszerűség fölé emelkedett a kép témájának megválasztásával, a kompozícióval vagy mind a kettővel. Ilyen fénypontja munkásságának elsősorban a bostoni stamnos ( 1 ), A. oldalának lélek-mérlegelés {psychostasia) jelenetével, ilyen az, ami megmaradt szüretelő szatírokat ábrázoló párizsi kráterjából (4), valamint Bomarzóban talált kráterjának B. oldalán Héraklés alakja a Pallas Athénától elaltatott Alkyoneussal (3), a bacchánsnőt elragadó szatír a Villa Giulia kráterján (11) és az aranyalmákat elrabló Héraklés a Hespcridák kertjében (35bis). Van továbbá ezeken kívül néhány müve, amely a jelenet étoszával tűnik ki, az isteni és ember lét egy-egy jelentőségteljes mozzanatának a kozmosz rendjébe illeszkedő végzetszerüségét kifejező atmoszférájával. Ha művészi megvalósításukban ezek a képek nem lépték is túl a mester közepes képességének korlátait, nem tagadható meg tőlük, hogy ugyanabban a szellemben fogantak, mint az aischylosi tragédiák vagy a „Gyászoló Athéna" domborműve az Akropolis Múzeumban. Ezek közé lehet sorolni Koppenhágába került loutrophorosát (21), a hydriát Apollón és Artemis italáldozatával (35), és mellettük a budapesti kratér főoldalát is. A jelenet tárgyát ikonográfiái szinten nem nehéz felismerni és megnevezni: harcba induló hoplita búcsúztatása, közelebbről az elindulás előtt az isteneknek felajánlandó utolsó italáldozat előkészülete; a nőalak ehhez nyújtja a harcosnak a borral telt phialét. A harcba indulás ábrázolása a 6. század első tizedei óta kedvelt témája volt az athéni vázafestészetnek. 18 A nagyméretű feketealakos vázákon a harcos általában négylovas kocsin jelenik meg a búcsúztatók körében. 19 A 6. század végével a vörösalakos vázafestészetben ez a szkéma csaknem teljesen eltűnik, és a korábban jóval ritkábban, elsősorban a lékythosokon ábrázolt szkéma lép a helyébe, a kocsi (vagy ritkábban ló) nélkül, gyalogosan megjelenő harcossal. 20 Ezzel csaknem egyidőben lesz szokásos a homéroszi eposzokban többször leírt, de a feketealakos vázákon szinte ismeretlen 21 motívum, az elindulást megelőző italáldozat ábrázolása, különböző változatokban; 22 a leggyakoribb az, amelyben a nőalak kancsót tart az egyik kezében, és a másik kezében tartott, esetleg a harcostól felé nyújtott phialéba tölti vagy készül tölteni az áldozatra szánt italt. Általában úgy gondolják, hogy - amennyiben felirat vagy más, azonosításra 18 Az ábrázolások első, monumentális gyűjteménye: Stephani, L., CR St.-Pétersbourg 1873, 109-244. Az újabb irodalmat ld. a következő jegyzetekben. 19 A jelenet alapvető feldolgozása Wrede, W., Kriegers Ausfahrt in der archaisch-griechischen Kunst, AM 4\ (1916, megj. 1928) 221-374 (az Athénen kívüli archaikus ábrázolásokra is kitér). 20 Spiess, A.B., Der Kriegerabschied auf attischen Vasen der archaischen Zeit, Frankfurt a.M. 1992, a jelenleg legteljesebb, az ábrázolás valamennyi típusára kiterjedő feldolgozás, a vörösalakos vázákat azonban csak vázlatosan tárgyalja. Ezekről Matheson, S.B., Polygnotos and Vase Painting in Classical Athens, Madison 1995, 269-276. 21 De ld. Spiess, i.m. 83-84. 22 Beazley, Boston, i.m. II, 1954, 77, a korábbi irodalommal és a hazaérkezésként való értelmezés cáfolatával; Spiess, i.m. 172-175. Az értelmezésről részletesen már Stephani, i.m. (18.j.) 134 skk; 1. még Matheson. i.m. (20.j.) 338, 14.j. (irodalommal).
