Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 88-89.(Budapest, 1998)

A Krafft-festmény konzerválása és restaurálása

RESTAURÁLÁSOK A TÁRGYRESTAURÁLÁS ÚJ LEHETŐSÉGEI: A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM FÉMRESTAURÁTOR-MŰHELYE 1998 áprilisában fémrestaurátor műhellyel gazdagodott a Szépművészeti Múzeum. Az új, Szondi utcai könyvtárépület negyedik emeletén felállított, a rendelkezésre álló, alig 40 négyzetméternyi hely aprólékos kihasználásával megtervezett műhely három egységet foglal magába (65-66. kép). A bejáratnál található az archívum - kézikönyvtár, a korábbi restaurálásokról fennmaradt dokumentáció, fénykép- és diatár -, majd üvegezett fal osztja ketté a teret. Egyik fele laboratórium: itt kapott helyet az elkövetkező restaurálások nyilvántartására rendelt számítógép, a műtárgydiagnosztikai egység (digitális mérleg, másfél és négyszázszoros felbontást egyaránt lehetővé tevő mikroszkóp, ezzel összekapcsolható fényképezőgép, endoszkóp), valamint a restaurátori beavatkozások folyamatos dokumentálására szolgáló fotóműterem. A tulajdonképpeni műhely a másik részben található, középpontjában egy nagyteljesítményű vegyifülkével, amit homokfúvó, egy-egy durva, finom, illetve ötvös-szintü munkák elvégzésére alkalmas és a szükséges kéziszerszámokkal felszerelt munkapad, valamint egyszerű munkagépek egészítenek ki. A műhely felavatásával egyidejűleg a művelődési miniszter státuszt hozott létre a műhelyben dolgozó szakember számára. A műhely alaprajza építészetileg pontosan fejezi ki azt a restaurálási koncepciót, amelynek a szolgálatára szánták. Archívum, laboratórium és műhely jól tagolt és kb. egyforma súllyal képviselt egysége azt tükrözi, hogy a hagyományos értelemben vett (de legalábbis a Múzeum gyakorlatában megszokottnak számító) restaurátori beavatkozással egyenrangú szerep jut a tárgyak folyamatos, tervszerűen folytatott diagnosztizálásának és - ettől elválaszthatatlanul - a megfigyelések, illetve az elvégzett munkák pontos dokumentálásának. Hiszen mennyivel szerencsésebb, ha egy tárgy sorsa nem azon múlik, sikerrel jár-e egy-egy bravúrt igénylő restaurátori mentőakció, hanem ha tüstént elejét lehet venni a romlásnak. Ráadásul a mai tudományos gyakorlatból jól ismert, hogy a régészet hagyományos módszerei milyen sikeresen ötvözhetők a tárgyak aprólékos, restaurátori felkészültséget megkövetelő megfigyelésével, hogy „a restaurálás az ásatás folytatása más eszközökkel". Újdonságot jelent a Múzeum életében a műhelynek az a jellemzője is, hogy egyedül fémtárgyak restaurálására szolgál. Az elmúlt évtizedek gyakorlata szerint minden érintett múzeumi gyűjteménynek saját tárgyrestaurátora volt, akinek valamennyi rábízott tárgyat gondoznia kellett. Elvben tehát egyaránt kellett értenie (az Antik Gyűjtemény példáját véve) márványszobrok, festett vázák, bronz- és agyagszobrocskák, üvegedények vagy éppen ókori textilek megóvásához. Régóta nyilvánvaló persze, hogy a restaurátori tudomány rohamos szakosodása, s ami ezzel szükségképpen együtt járt: a szakismeretek, a szükséges felszerelések és módszerek egyre növekvő különbözősége a restaurálás különféle ágai között ezt a gyakorlatot anakronisztikussá tette. Ugyanakkor az is elemi tény, hogy egy többezer darabból álló gyűjtemény gondozása elképzelhetetlen olyan szakember nélkül, aki állandó, közvetlen kapcsolatban van a tárgyak-