Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 86. (Budapest, 1997)

BESZÁMOLÓ AZ ANTIK GYŰJTEMÉNYBEN VÉGZETT SZOBOR-RESTAURÁLÁSI MUNKÁKRÓL - VARGA, JÓZSEF: A két legsúlyosabban veszélyeztetett műtárgy restaurálásáról

történni szokott - a régészet e vizsgálatok révén nem végeredményeket kap, hanem egy új, korábban számára hozzáférhetetlen területről való adatokat. Ezek pedig éppúgy csakis alapos mérlegelés után adhatnak valós eredményeket, mint a régészet már megszokott módszerei. NAGY ÁRPÁD MIKLÓS A KÉT LEGSÚLYOSABBAN VESZÉLYEZTETT MŰTÁRGY RESTAURÁLÁSÁRÓL Az antik szoborgyüjtemény darabjai közül a mindkét oldalán jelenettel díszített dombormű (ltsz. 5668, Hekler 102) volt a legsúlyosabb állapotban (6-8. kép). A három töredékből összeállított és gipsszel kiegészített rész egyik oldalán már évekkel ezelőtt levált egy kb. 3 cm

2-nyi rész, mellette pedig egy nagyobb, 6-8 cm

2-nyi faragott felület pikkelyesen elvált az alaptól. Korábbi szakértői vélemények szerint mindez egy hatalmas méretű anyaghiba, vas-zárvány következménye lett volna, csak Stefanidis Aristoteles és én kardoskodtunk amellett, hogy a sérülést a márványban lévő vascsapok okozzák. A röntgen-átvilágítás végül eldöntötte a kérdést: a domborműben összesen 10 vas- és rézcsap jelenlétét mutatta ki (8. kép). A részletes tervdokumentáció elkészítése után először a gipsz kiegészítéseket bontottam le. A munka legnehezebb része a nyulat tartó satyrt ábrázoló két töredék szétválasztása volt. Ezeket a darabokat - egymáshoz pontosan illő töredékek lévén - a törésfelületek széleinek megdolgozása nélkül, a törésfelületeket szürkés, cementszerü és keménységű anyaggal megragasztva illesztették össze. Az ép szélű szakaszokon az illesztés gyakorlatilag hézagmentes volt. A töredékeket ráadásul még egy-egy sárgaréz csap is összefogta. Szerencsére éppen a csap mellett volt egy kb. 2 mm széles, 2,5 cm hosszú rés, amit ragasztóanyag töltött ki. Ebből a résből sikerült apránként eltávolítani a ragasztót egy 1,5 mm átmérőjű gyémántfejes mikrofúróval, ügyelve, hogy a fúrószár ne sértse meg a márványt. Miután föltárult a rés, hozzá tudtam férni a rézcsaphoz. Óvatosan átfúrtam egy 1 mm-es vidia fúróval, majd pedig marófejjel kettévágtam. Ekkor a cementszerü ragasztó még mindig összetartotta a két töredéket. A ragasztót 0,2-1,0 mm átmérőjű müszerészeti fürókkal gyengítettem el, mindig éppen akkora lyukat fúrtam bele, amekkora még nem roncsolta a márványt. Az így elvékonyított ragasztóréteg furataiba injekciós tűvel desztillált vizet csepegtettem (vigyázva, hogy a márvány a vascsapok körzetében száraz maradjon) és óvatosan, puszta kézzel ütögetve próbáltam elválasztani a töredéket. Háromnapi csepegtetős áztatás után a két töredék szétvált. A harmadik töredék leválasztását fordított sorrendben volt érdemes elvégezni. Minthogy a ragasztott felület itt kisebb volt és oldalról már semmi nem rögzítette, először csepegtetéssel és mozgatással elválasztottam a két darabot, majd kiszedtem a töredékben maradt csapot. Ezután kiemeltem a dombonnűből a többi csapot is. A felületek megtisztítása után a korábbi pikkelyes leválásokat policon gyantával (airocol) ragasztottam össze. A töredékek újraillesztéséhez 6 mm átmérőjű, víztiszta, ép hegyikristály csapokat alkalmaztam.