Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)

Giorgio Morandi a Szépművészeti Múzeumban

írásából idéz (I paesaggi di Morandi, Torino 1984), és a sokat felfedő' megjegyzés rávilágít a képek egyik fő jellegzetességének okára: Morandi az ablakából, távcsővel hozta magához közel a táj egy-egy, sokszor látott szeletét: a lencse és az ablak kettős szűrésében természetesen egyneműnek látszik az ég, a fák és az épületek: mintha minden egy anyagból volna. A tájban nem vibrál a levegő, a távlat összeszorul. A csendélet tárgyai közötti térnek sincs tágassága. Ebben a szűkre szabott, ember utáni csöndben és magányban sem a tér nem mérhető, sem az idő; meghatározhatatlan bizonytalanság rossz sejtése fut benne át. A köznapi látvány idejének és terének kiszámíthatósága, megnyugtató megszokottsága hiányzik, s ezzel együtt a mindennapok atmoszférája, a bensőségesség, az intimitás melegsége: a realista festészet erénye. Minden csöndes, talányos és idegenszerű, mintha egy másik valóság volna. Ennek a néma világnak a nyugtalanító idegensége, a közönséges tárgyak talányossága, a különös térhatás, a perspektíva és az árnyékolás segítségével felkeltett bizonytalanságérzet, a csönd, a magány és az, hogy minden dolog megszokott látványa mintha egy másik, magasabb valóságot fedne fel (de Chiricót idézve: egy igazibbat, amelyet csak a kiválasztottak pillanthatnak meg a tisztánlátás ritka perceiben), ezek a vonások a metafizikus festészet esztétikájára jellemzőek. Joan M. Lukach mutatott rá arra, hogy Morandi metafizikus képeiben hiába keressük a későbbi Morandi-festményeknek ezt a varázslatos atmoszféráját (Giorgio Morandi and Modernism in Italy between the Wars, Italian Art in the 20th century, Royal Academy of Arts, London 1989). A festő művészi útja következetesnek látszik, korszakai egymásra épültek, noha, amennyire szűk témaköre engedte, fiatal éveiben csatlakozott a futurizmushoz is, a Valori Plastici-mozgalomhoz is. Rövid metafizikus korszakának mintegy nyolc képét viszonylag későn, 1918-ban festette, miután megismerkedett Carrával. Amikor egy évvel később de Chiricóval is találkozott, ez utóbbit már Apollinaire és Breton körének kitüntető aurája övezte. Carra, de Chirico és Morandi a Valori Plastici 1919. áprilisi—májusi számában szerepelt együtt, ahol de Chirico egyik nagy hatású tanulmányában, a SulPArte Metafisica-ban fogalmazta meg fent felsorolt elveit. Morandi Cárrá hatása alá került, emberileg is, művészileg is szorosabb kapcsolatban állt vele, mint de Chiricóval, akihez ekkor képeinek pusztán stiláris jegyeivel kapcsolódott. Az utána következő, szintén rövid, klasszicista, Valori Plastici-korszakában pedig a Cézanne-tól tanultakhoz tért vissza. A húszas évek elején azonban, újabb fordulat után, a metafizikus festészet motívumaitól és stílusától már messzire távolodva, mintegy életre keltette a metafizikus festészet jellegzetes atmoszféráját. Mintha akkor érett volna meg az, amit de Chirico esztétikájából le tudott vonni. Méltatói hol a fasizmus iránti ellenszenvét, hol a háború miatti szorongását látták ebben (Archangelit idézi J. M. Lukach, i. m. 160.), pedig talán érthető az elmélyülésre hajlamos és technikailag sokkal felkészültebb Morandi maradandó fogékonysága — esztétikai, és nem stilisztikai szinten — a világnézetileg jól képzett, és egy összefüggő szellemi rendszert: a nietzschei és a schopenhaueri filozófiát a festészetbe közvetítő de Chirico nézetei iránt. Morandi művének időrendi bemutatását és az életpálya illusztrálását tehát ésszerű lett volna a tízes évek végén kezdeni, a metafizikus festményekkel, mint tette a londoni (1971), vagy a marseille-i (1985) gyűjteményes kiállítás. Minden olyan válogatásnak, amely ezt a szakaszt valamilyen kényszerű vagy önkéntes okból kihagyja, talán a történeti szempont helyett más vezérelvet kellene találnia, legyen az tematikai vagy formai. A budapesti kiállítás