Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 74. (Budapest, 1991)

Csillagsorsok és embersorsok

CSILLAGSORSOK ÉS EMBER SORSOK Az európai grafika nagy korszakait a reprezentatív művek stílusán keresztül bemutató sorozat után a lapok témájának üzenetét állította a középpontba a Grafikai Osztály új kiállítása (1990. március 9.-július 1.). A gyűjtemény állandó kiállítótermének tárlóit ezúttal a világmindenség egységét, a makrokozmosz és a mikrokozmosz harmóniáját szimbolizáló metszetsorozatok töltötték meg, annak az ókorban kialakult világképnek a vizuális megjelenítői, amely Kopernikusz heliocentrikus világszemléletének általános elfogadásáig meghatározó szerepet játszott az európai gondolkodásban, de hatása jóval túlélte tudományos túlhaladását. Az így felfogott univerzum közepén a Föld áll, körülötte pedig hét bolygó kering: a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter, végül a legtávolabbi pályán a Szaturnusz. A planéták fölötti, nyolcadik szférában található az összes állócsillag; ezek rajzolják ki a csillagképeket. E világkép szerint az ókori istenek tulajdonságaival felruházott bolygók és az állócsillagok (különösen az állatöv csillagképeinek alkotóelemei) döntően befolyásolják a földi élet minden részletét, s így az ember jellemének, sorsának alakulását is. A makrokozmoszt a kiállításon egyfelől a hét bolygó allegorikus megjelenítései, másfelől az ég csillagképekkel borított térképei képviselték. Az előbbiek közül különleges figyelmet érdemelt az az egyetlen sorozat, amely nem a Szépművészeti Múzeum anyagából származott: Konrád Kyeser zsoldoskapitány Bellifortis című hadtudományi munkájának a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött néhány lapja : a 15. század eleji német tollrajzokon a bolygókat kopjás zászlót tartó lovas alakok személyesítik meg. Az égi szférát azonban nemcsak a Földre gyakorolt hatása kötheti össze a mikrokozmosszal; a világ egységességének gondolatát más felfogásban fejezte ki az azugyancsak az ókorban gyökerező és a reneszánsz óta a tudományos, majd a para-tudományos gondolkodásban sokáig széltében élő elmélet, amely szerint minden létező, az ember, a földi világ és a világegyetem négy alapelemből áll: levegőből, tűzből, földből és vízből. E négyes fölosztás analógiájára a földi szférában négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyanennyi napszakot, alapminőséget (a meleg, a hideg, a nedves és a száraz kombinációját), négy testnedvet és négy vérmérsékletet különböztettek meg. A csoportok egyes alkotóelemei között szoros összefüggést feltételeztek: így a levegő eleme egylényegű a tavasszal, a gyermekkorral, a déli széllel, a hajnallal, a meleg-nedves alapminőséggel, s végül a szangvinikus vérmérséklettel. A bolygók és az állatövi csillagképek ebben a szemléletben az említett alapminőségek révén fűződnek az egyes csoportokhoz: így tehát a fenti felsorolást például a meleg-nedves-