Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 72. (Budapest, 1990)
Az Andokidés-festő új csészéje
a Sala Regiában öccse, Federico fejezte be — s az azonos feladatokon dolgozó nagyobb művész neve olykor elfedhette a kisebbikét. A másik három rajz azonban, három különböző gyűjteményben, hagyományosan, igen régóta, egyformán Orazio Samacchini nevét viselte 17 — márpedig ő, a korszak objektív mércéjével mérve, nem feltétlenül tekinthető jelentősebbnek Agrestinél. Sőt, jóval fiatalabb lévén, művészetében Agresti hatása is érvényesül. Valamelyes magyarázatot a budapesti rajz esetében találunk erre a furcsa attribúció változásra: mivel a rajz bolognai gyűjteményből származik, 18 lévén a két művész közül Samacchini a bolognai, a szerző megnevezésénél a hasonló stílus mellett, az ellentmondó forrásadatok birtokában talán egyszerűen a lokálpatriotizmus bizonyult a legerősebbnek. A három egybehangzó állítás azonban még így is sajátos dilemma elé állít bennünket. Tekintve, hogy két, hasonló tanultságú, hasonló pályájú művész munkáival állunk szemben, ahol is a korábbi művészi fejlődésüket bemutató dokumentumok gyér száma miatt műveik megítélésénél a stiláris érvek csak fenntartásokkal érvényesülhetnek, ha nem kívánjuk lebontani a megbízható ( ?) forrásadatokból egyébként hézagmentesen felépített egész eddigi konstrukciót, csak egyetlen tanulságot vonhatunk le. Nevezetesen, hogy az induktív következtetés elégséges alapjának megítélésével is csínján kell bánnunk. Ha ugyanis egyéb, megbízhatóbb ( ?) adat nem állt volna rendelkezésünkre, a három rajzot az önállóságukkal, egymástól való függetlenségükkel egymást erősítő, régi, hagyományos attribúciók alapján, jól megalapozottnak tűnő tudományos hipotézisként, most mi is minden bizonnyal Orazio Samacchini jelentős fiatalkori munkáinak tekintenénk. ZENTAT LORÁND 17 Ti. a bécsi, a firenzei és a budapesti rajzot. A bécsi rajzot, mint láttuk, H. Voss, a firenzeit pedig A. E. Popham határozta meg Livio Agresti műveként. 18 A rajz hátoldalán régi írással olvasható: „Orazio Samachino". Fent középen vörös krétával: „35", középen tintával: „35", lent a bal sarokban: „199". Utóbbi szám jelentése azonosítható: a rajz Paid Praun gyűjteményének anyagával együtt 1804-ben Nürnbergben Frauenholznál került árverésre Orazio Samachino műveként; vö. Catalogue d'une collection de dessins de peintres italiens, allemands et des Pays-Bas qui se trouvent dans le célèbre cabinet de M. Paul de Praun et qui est maintenant à vendre au magazin des Frauenholz et Comp, à Nurenmberg 1804, 199. sz. Az aukciókatalógus egyetlen ismert példányát Katrin Achilles volt szíves a Grafikai Osztály rendelkezésére bocsátani. A rajz egyébként, mint ezt korábban Hoffmann Edith is felismerte, a gyűjtemény leíró katalógusában is szerepelt, vö. de Murr, C. T., Description du cabinet de Monsieur Paul de Praun à Nuremberg, Nürnberg 1797, 51, 1. sz. Paid Praun az 1600 körüli években Bolognában élt, és számos bolognai művész rajzát szerezte meg gyűjteménye számára. A gyűjtemény anyagát Katrin Achilles dolgozta fel disszertációjában (Berlin-West, Freie Universität); 1. még Bodnár, Sz., Acta Históriáé Artium 32 (1986) 76-80. A Praun-gyűjteménnyel 1804ben négy rajz került árverésre Samacchini műveként; mindegyik a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményébe jutott, de ismeretlen művész munkájaként, illetve más művész neve alatt, katalogizálva. Ismeretlenként volt nyilvántartva a 199. számú (ltsz.: K 58.694) rajz mellett a 198. számon felvett „Deux gueules de lions, sur du fond rouge et rehaussé de blanc" (ltsz.: 1791 és 1792) — utóbbiak stílusa erősen emlékeztet B. Passarotti rajzainak stílusára. Feltételesen G. B. Naldini műveként került leltározásra a 197. számú rajz („Une femme nue, en crayon noir", ltsz.: K 57.971) — mely azonban semmiképpen sem firenzei művész alkotása, inkább talán (véleményünk szerint) a Praun-gyűjteményből származó egyetlen, valóban Orazio Samacchininek tulajdonítható rajzunk.
