Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 72. (Budapest, 1990)
Az Andokidés-festő új csészéje
további bizonyítékai a vázák hasonlóságának. Végül a főszereplők egész fogalmazása, kissé merev alakjuk, a kontúrvonalak némi bizonytalansága is a három váza stílusának egységét tanúsítja; az Andokidés-festő nagyjából egyidőben festhette őket. A lovas ifjú ezúttal először fordult elő az Andokidés-festőnek tulajdonított vázán. Ruhájának bekarcolása a feketealakos technikához köti, beállítása és méltóságteljes magatartása túlmutat rajta. Értelmezése nem könnyű, és nézője hajlamos volna jelentőség vagy pontos jelentés nélküli alaknak nézni. Megjelenése azonban a berlini amphora gazdagon öltözött szép athéni ephébosát idézi, aki egy virágot szagolva közömbösen szemléli a birkózók küzdelmét. Bizonyos, hogy egy „kalos" eszméje lebegett a festő előtt, és az új kylix büszke lovasa mintegy előfutára a szép Leagrosnak, akit Euphronios örökített meg a müncheni díszcsésze medaillonjában. Még két lóábrázolás jelenik meg az Andokidés-festő ismert művein: az egyik a Louvre F 203 amphoráján, a másik az elveszett lipcsei amphorán. A farok és sörény rajza mindkét esetben más, mint a svájci kylixen; szinte úgy tűnik, hogy az utóbbin a festő összehangolta a farkat a szőlőfürtökkel (egyébként nincs párhuzama), a sörényt a lovas bekarcolt ruharedőivel. A párizsi és lipcsei amphora lova kevésbé zömök, de nyilván a csészén rendelkezésre álló, a szemektől határolt felület kényszerítette arra a festőt, hogy mind szélességében, mind magasságában „rövidítse" az ephébos lovát, minthogy itt lehetetlen volt a tér olyan kitágítása, mint az amphorák képmezőjében, erre pedig szükség lett volna a két alak helyes arányának vagy legalább a „kalos" monumentalitásának érzékeltetésére. A művész kénytelen kompromisszuma ésszerű: a csésze egész magasságát felhasználta, de a ló előtt kis „lélegzetet" hagyott, és inkább vállalta, hogy a farok átfedje az egyik szemet. A lovas elhelyezése természetellenes — túl alacsonyan és a nyakhoz túl közel ül —, de ez első pillantásra nem zavarja a szemet. Az Andokidés-festő csészéinek másodlagos díszítésére vonatkozólag csak ismételni lehet Beth Cohen megfigyeléseit. 4 A svájci Gorgoneion a hajfürtök és a szakáll bekarcolásában különbözik a budapestitől. Az egykorú feketealakos csészéken elterjedt szkémát követi (különösen közel áll hozzá a Walters 48.42-csoport 5 egy csészéjének Gorgófője 6 ; ez elsősorban a kép áttekinthetőségérc törekszik, feleúton a használatos régi és a kialakuló új technika között. Ami a két csésze díszítéséből épen fennmaradt, hasonlóságával megmutatja az Andokidés-festő szkémáinak egyedi jellegzetességeit. A Gorgoneion — bármilyen banális —, a szőlőtövek és az apotropaikus szemek az ő kezére vallanak. A két utóbbi a palermói csészén teljesen eltérő, és inkább a Lysippidés-festőnél szokásos szkémát követi, ami újabb érv a két festő Beazley utolsó véleményének megfelelő elkülönítésére. A Gorgoneionok összehasonlítása ugyanerre a következtetésre vezet; sajnos, a palermói csésze médaillonjából, amelyben Beazley Gorgoneiont sejtett, szinte semmi nem maradt meg. Meg kell jegyezni, hogy ugyanő a palermói kylixet, elkülönítve a többitől, a vörösalakos szemes csészék sorozatának élére helyezte, 7 és ugyancsak az első helyen szerepel H. Bloesch kilenc csészéből álló Andokidés-csoportjában is. 8 Az Andokidés-csoport csészéinek jellemző peremképzése van; a fülek a csésze falának görbületét követik, de alsó részükön visszagörbülnek; a talp meglehetősen vastag és profilja, különösen alul, kissé homorú; töretlen ívben megy át a lábba, egé4 Cohen, 250. 5 Beazley, ABV 205-207, 689; Para 94-97. 6 Fulda, magángyűjtemény (Para 95, 12) ; vö. még egy feketealakos szemes csészét az egykori Astarita-gvűjteményből, Vatikáni Múzeum, ltsz.: 35.039. 7 ARV 37,1. 8 Bloesch, 12-13; két csésze emelkedik ki a csoportból, az egyik Nikosthenés szignált műve, a másikat is neki tulajdonítják (uo., 12,2 és 13,9).
