Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 70-71. (Budapest, 1989)

A Szépművészeti Múzeum 1985-ben

Épületszigetelő lap, a pavatex lett a legkedveltebb anyaga. A fűrészporból préselt, preparált lemez könnyen véshető, hántolható, reliefszerűen megmunkálható, alkalmas alap a festéshez is, és megbízhatóan ragasztható rá mindaz a matéria, amit a művész gazdag kelléktárából — legyen az homok, növény, gipsz, textil vagy ruhagomb — kifinomult anyagérzékenységgel kiválaszt. A szokatlan matériák felvonultatása megsokszorozta kifejezőerejét és mintegy észrevétlenül egyre jobban eltávolította a figurális ábrázolástól. 1953-ban alkotta első „fém domborműképeit", és élete végéig hű maradt e műfajhoz, amely nem továbblépés az absztrakcióban, hanem szintézis az életműben. Telítődött korának konstruktív, technikai szellemével. A racionális célra készült fémelemeket vagy a maga gyártotta csavarokat, fogaskerekeket, szegeket, huzalokat kiemeli funkciójukból, megszokott azonosságukból, hogy egy költői kifejezés eszközévé avassa őket. Az elemek nem a technika dicsőítését szolgálják — ez épp ellenkezne Kemény szemléletével—, hanem a mikro- és makrovilágról szóló kijelentéseinek hordozói, a természeti törvények megjelenítői. A vas molekuláinak titkos mozgása, a kőzetek struktúrája, a fák évgyűrűi, a levélerezetek, a tenger hullámai — mindmeganynyi törvényszerű, ám örökké változó ismétlődés. Kompozíciós rendszere a természeti inspiráción, az ismétlődéseken alapul, míg a reliefek felülete festői hatású. Műveiben egyszerre hat a formák harmóniája vagy feszültsége, a fém csillogása, az oxidálások színe, vagy ha ez kevésnek bizonyul, a festett szín. Noha a közönség és a kritika egyaránt korunk egyik vezető szobrászának ismerte el — 19(>4-ben a szobrászat nagydíját nyerte el a Velencei Biennalen, —Kemény mindig is festőnek tekintette magát. A domborművek létrejöttét rajzokon kísérhetjük végig. A munkát apró vázlatokkal kezdte és 1 : 1 méretű, koordinátákkal ellátott tervvel folytatta. A kézbe vett fém ellenállhatatlanul rögtönzésre csábította, a változtatásokhoz újabb skiccek készültek, esetleg még ugyanazon a papíron számítgatta a súlyelosztást, a méreteket, vagy vázolgatta a rögzítés módját. Özvegye több mint 300 ilyen szép rajzzal, értékes műhelytitokkal gazdagította gyűjteményünket. Ezen az első, műfajkorlátok nélküli Kemény-kiállításon a frankfurti Városi Színház társalgójának mennyezetére készült sárgaréz felhők tanulmányai is szerepeltek. Már sorvasztotta testét a rák, amikor befejezte frankfurti megbízását, az architektúrához kapcsolódó monumentális domborműképek megvalósulatlan sorozatának nyitányát. Életműve így is teljes és a jövőnek is reményteljes világképet mutat, művészi tanúságtételt a személyiség, a természet és a technika harmóniájának megvalósíthatóságáról. Az európai grafika ötszáz éve kiállítássorozat utolsó rendezvénye, a Modern grafikák magyar gyűjteményekben című kiállítás (március 29.-szeptember 30., rendezte Geskó Judit) magángyűjtemények és magyarországi vidéki múzeumok segítségével jött létre. Erre azért volt szükség, mert a Szépművészeti Múzeum sokszorosított grafikáinak mintegy százezres gyűjteménye modern, elsősorban kortárs alkotásokban rendkívül szegény. A bemutatott 250 sokszorosított grafika átfogó képet adott a 20. századi művészet stílusváltozásairól a szecessziótól napjaink posztmodern művészetéig. A kiállítás a modern művészet- és egyben grafikatörténet alábbi szakaszaira összpontosított: a posztimpresszionizmus (Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Vallotton), a francia századelő avantgárd irányzatai (Matisse, Vlaminck, Picasso, Braque, Metzinger, S. Delaunay, Jacques Villon, Lhote, Ozenfant), a német és osztrák expreszszionisták, valamint elődeik (Munch, Nolde, Pechstein, Feininger, Kokoschka, Schiele), az orosz avantgárd (Larionov, Goncsarova, Rodcsenko, Petrickij). A Bauhaus (Moholy-Nagy, Itten, Albers), a holland De Stijl (Huszár) és az orosz konstruktivizmus tapasztalatait felhasználó 20. századi konstruktív irányzatokat többnyire vezér-