Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 70-71. (Budapest, 1989)
A Szépművészeti Múzeum 1985-ben
szerszámdíszek, fegyverek és más használati tárgyak igen jól kiválasztott sorozata következett, amelynek legkorábbi „rétegét" olyan mesterművek szemléltették, mint a kosztromszkaj ai szarvas alakú arany pajzsdísz, vagy a kelermeszi tegezveret. A felsorolt darabok a Kubán-vidék kurgánjaiból jöttek napvilágra; a velük lényegében egykorú Dnyeper vidéki hagyatékot elsősorban a Melgunov-kurgán leletei képviselték. Az i. e. 0-5. századi szkíta fénykor temetkezéseiben az ún. graeco—szkíta művészet alkotásainak jutott főszerep. Görög mesterek szkíta megrendelésre, némelykor megrendelőik ízléséhez alkalmazkodva készítettek olyan tárgyakat, mint a szolohai arany fésű, a cimbalkai lóhomlokdísz, vagy a Voronyezs környékén előkerült, szkítákat ábrázoló ezüstedény. A szkíta kultúra hanyatló korszakát (i. e. 4. század vége — 3. század eleje) érdekes rúdvégdíszek, lószerszámtartozékok mutatták be. A szkíta állatstílus az i. e. 1. évezredben az eurázsiai sztyeppék óriási térségében terjedt el. I. Péter ún. szibériai gyűjteménye részben Tobolszk környékéről, részben a kazahsztáni sztyeppékról származik. Bámulatos szépségű aranytárgyai stilisztikai szempontból nem egységesek, s ezért csak feltételesen tekinthetők a közép-ázsiai szkíták — az újabban egyre gyakrabban használt elnevezéssel, a szakák —• hagyatékának. Annál jellegzetesebb az Ermitázs egyedülálló altáji gyűjteménye. A hegyekben feltárt kurgánok (Basadar, Tuekta, Pazürük) az i. e. 6—4. századra keltezhetők. A sírokba beszivárgó nedvesség megfagyott, a külső kőburok kitűnő hőszigetelőnek bizonyult. Emiatt olyan, szerves anyagokból (fa, bőr, textil) készült tárgyak menekültek meg az elkorhadástól, amelyek egyébként a halomsírok nagy többségében nem maradtak fenn. Mindezek jóvoltából pedig megismerhetjük a sztyeppéi állatstílus Altaj vidéki dialektusát. A kiállítás utolsó egysége ismét a Fekete-tenger vidékére kalauzolta a látogatót. A szkítákkal rokon, azokat azonban Dél-Oroszországból kiszorító szarmaták hagyatéka került itt bemutatásra: színes kőberakással díszített ékszerek, állat alakú rátétdíszek, edények, amelyek többsége az i. e. 2.-i. sz. 1. században készült. A kiállítás nem csupán a sztyeppéi állatstílus i. e. 1. évezredi történetének megismerésére, az egyre táguló „szkíta" világ feltérképezésére nyújtott lehetőséget, hanem rávilágított a magyarországi szkíta típusú leletek tágabb összefüggéseire is. Olyan alkalmat kínált a magyar kutatás számára, amely a sokat vitatott problémák újbóli megvizsgálását, újraértékelését aktuálissá tette. Időszaki kiállítások saját gyűjteményből Kemény Zoltán (1907—1965) emlékkiállításán (március 22.-május 19., rendezte Cifka Péterné) több mint száz mű került bemutatásra, egynegyede annak az adománynak, amivel a művész özvegye, maga is festőművész, Kemény-Szemere Madeleine gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét. A festmények, a reliefkollázsok, a szobrok, fémdomborművek és a rajzok a műfaji eltérésen túl az alkotói út egymást követő szakaszait is jelentik. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán festészetet tanult, de 1930 óta Párizsban majd Zürichben divatrajzolóként működő Kemény 1943-ban vett újból festőecsetet a kezébe. A hozzávetőleg öt évig tartó „festmények periódusa" alatt bontakozik ki sajátos iróniája, amely érthetően közelebb áll a Zürichben továbbélő dadaista humorhoz, mint a szürrealista „Ironie Painting"-hcz. Humora soha nem cinikus, hátborzongató vagy kihívó, csupán a közhelyeket és a mesterkéltséget veszi célba. Dekoratív elemekkel vegyített kompozícióin a hangsúly mindig az emberi alakon van. 1946-ban Párizsban összeismerkedett Jean Dubuffet-vel. Az azóta közkeletűvé vált L'art brut rögtön termékenyítőén hatott rá, és kezdetét vette a „reliefkollázsok" időszaka.
