Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 68-69. (Budapest, 1987)

Észrevételek Raffaello Santi és Jacopo Tintoretto elrabolt, majd visszakerült képeinek korábbi állapotáról; beszámoló az utóbbi események során keletkezett károk helyreállításáról

akkor egy olyan jelenséget, ami oka lehetett a sok kockázatot magában rejtő vállalkozásnak. A szélekeh ugyanis, rovarkártevők által létrehozott járatok hálózzák be az eredeti faalap legfelső rétegét. Ha a legfelső rétegben is ilyen mértékű a károsodás, elképzelhető, hogy az alsó, vagyis a hátoldali'rétéVmégjobban károsodott, ebből adódóan a töredezettség fokozódott. A másik kiváltó ok emellett a nagyfokú vetemedés lehetett, amit másként megszüntetni nem tudtak. A megoldás a XIX. századtól alkalmazott módszerrel készült, a fenyőfa használata pedig német területre utal; Ezekből a részletekből, valamint a gyűjtéstörténeti adatokból arra következtethetünk, hogy a jelentős változás már az Esterházy gyűjteménybe kerülés után történt. A művelet látszólag sikeres volt, egyetlen szépséghibával. Ez a vízszintes, hosszú benyomódás a kép felezővonala közelében, reflex-fényben látható és valószínűleg a falapok összeragasztása során, a préselés egyenetlensége eredményezte. A röntgen-felvétel feltárta ezzel párhuzamosan a festékréteg és az alapozás érzékeny veszteségeit is (83. kép). Különösen a sapka és a hajtömeg motívumain szembetűnő a hiányzó réteg foltjainak sűrűsége. Ugyanezek a foltok jelennek meg a ruha, az ég és az arc felületén, de kisebb mértékben. Az arcot sújtó hiányok mind a jobb, mind a bal szemet egyaránt érintik. Mi okozhatta e hiányok létrejöttét? A szokásos kiváltó okok mellett szóba jöhet a diófa elvékonyítása előtti felületbiztosítás nem megfelelő tapadása, amelynek következtében elválások, letépődések történhettek. Az 1984-ben végzett helyreállítás során elsősorban a lakkréteg elváltozását szüntettük, meg, általános és helyi regenerálás alkalmazásával (84. kép). A teljes restaurálástól — a fellazult festékréteg konzerválásának kivételével — ezúttal eltekintettünk, mert az elsődleges cél az volt, hogy a legzavaróbb hibák megszüntetésével a kép minél előbb kiállítható legyen. Természetesen felmerült az a kérdés, hogy mi történjen a vizsgálat által feltárt régi beavatkozások hibáival, amelyek közül főleg az ég felső részén látható sötét retusok és a lakk egyenetlensége szembetűnő (85. kép). Ezek a jelenségek kétségtelenül korszerű rendbehozatalt sürgetnek, de a fent vázolt hiányok feltárása kockázattal járna és pillanatnyilag nem lehetünk bizonyosak abban, hogy a portré kifejezése nem változna-e vagy hogy a haj részleteit jobban retusálnánk. Jacopo Tintoretto férfiképmása esetében hasonló helyzettel állunk szemben, A kép újabb sérülései látszólag súlyosnak tűntek (69. és 86. kép), azonban jobban megvizsgálva — amint az előzőekben említettük — világossá vált, hogy inkább a régi beavatkozás következményei jelentik majd a fő gondot. Múltjáról az előzőeknél még kevesebb ismeretes, csupán annyit tudunk, hogy 1848ban került a budai kamaraelnöki lakásból a Nemzeti |VIúzeumba. Előtte, minden valószínűség szerint a bécsi császári gyűjteményben volt, hasonlóan azokhoz a festményekhez, amelyek Pozsony közbeiktatásával jutottak Budára. Itt kell megemlíteni, hogy az ugyancsak elrabolt, Giorgione követőjétől származó férfiképmás esetében a kép sarkait hasonló módon vágták le és egészítették ki, mint a tárgyalt mű felső sarkait. így feltételezhető, hogy azonos gyűjteménycsoportban, azonos körülmények között került sor hasonló megcsonkításukra és később négyzetesítésükre. A könnyebb érthetőség kedvéért megemlítjük, hogy a régi beavatkozás során, az eredetileg vászonra festett portrét tölgyfalemezre ragasztották, abból a célból, hogy a négyzetes formátumot visszaállítsák, és a hátteret kissé megnöveljék. A kiegészítést szolgáló részek közül kettő már régebben elválni készült a faalap vászonnal leragasztott részétől, így végleges leválásuk különö-