Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 65. (Budapest, 1985)
A látás intelligenciájának fejlesztése. Egy művészeti szakkör tanulságai
A LÁTÁS INTELLIGENCIÁJÁNAK FEJLESZTÉSE EGY MŰVÉSZETI SZAKKÖR TANULSÁGAI A Szépművészeti Múzeum régóta folyó gyermekfoglalkoztatásai mellett, kezdeményezésemre, 1981 őszén időszakos kísérleti kört indított 14—16 éves fiatalok számára. Szak-közi-körnek neveztem később a foglalkozásokat, mert ez a játékos szóösszetétel egyszerre két sajátosságra utal: jelzi egyrészt a kör interdiszciplináris jellegét, — a résztvevők elsősorban általános szemléleti alapozást kaptak és egy műfajban sem mélyültünk el igazán, inkább összefüggéseket emeltünk ki köztük, — másrészt e megnevezésben benne cseng a „napközi" fogalma is, ami a nem művésznek készülő, sokféle gyerekkel értelmesen eltöltött időre, a művészet közegén át történő dialógusra utal. Ezt az interdiszciplináris művészeti kört egy másik, rokonjellegű kör előzte meg, amelyet Erdély Miklós képzőművésszel együtt a Ganz-Mávag gyár kultúrházában alakítottunk, s amelyet művészeti érdeklődésű 20 év körüliek látogattak. Itt a rajzolás és általában a megjelenítés belső folyamataira helyeztük a hangsúlyt, s hogy a pszichikai mozzanatok tudatosakká, analizálhatókká váljanak, csoportossá tettük a rajzolást, pszichodráma-helyzeteket hoztunk létre. A munkát tapogatózva, igen kevés előzetes ismerettel, példák nélkül, saját művészi gyakorlatunkból kiindulva, több vitalitással, mint rendszerteremtő igyekezettel végeztük két éven át (1975—1977). A kör megszűnésével a felkavart lehetőségek folytatást igényeltek. Erdély a régi résztvevőkkel más helyeken tovább foglalkozott (FAFEJ 1978, INDIGÓ 1979—80), én az OPI és az MTV felkérésére vizuális nevelési feladatsorokra bontottam le a tapasztalatokból kiszűrt és elméletben továbbvitt elképzeléseimet. Hiányát éreztem azonban a tapasztalatok rendszeres és megtervezett bővítésének éppúgy mint a gyakorlatból szerezhető visszajelzésnek, ösztönzésnek, előbbrevivő véletleneknek. Az új művészeti kör középpontjába — minthogy nem művésznevelésre akartam vállalkozni — a látás intelligenciájának fejlesztését állítottam. Az alakítható anyag tekintetében, úgy láttam, ennek alapvetően a fénnyel történő megjelenítés felel meg, a fényérzékeny anyagokkal való foglalkozás, mely nem feltételezi a résztvevők jártasságát, ügyeségét. Ez a meggondolás a korábbi, ganz-mávagos tapasztalatokból következett: a fotózás elemeivel való játék és kísérletezés idősebbeket is tartósan mozgásba hozott, s a lelkes hangulat számomra is feltárta egy komplex, sokrétű, variábilis rendszer kialakításának lehetőségét. Nem fényképezni tanítottam tehát a résztvevőket —, ebbe mintegy mellékesen tanultak bele, s átugrottak a kezdő fényképezők sztereotípiáit —, hanem a tudatos érzékelés felfokozott örömére akartam rávezetni őket, látszólag mindennapi és lapos jelenségekbe belátást akartam nyújtani s bátorítani akartam őket a felismert viszonylatokkal való találékony bánásmódra. Ilyen működésbe hozott viszonylatok a fény és a tér, a megvilágított dolgok formai és felületi viselkedése, az idő tagolása, a fény és az idő, az idő és a tér,
