Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 65. (Budapest, 1985)

A látás intelligenciájának fejlesztése. Egy művészeti szakkör tanulságai

a mozgás és a fény összefüggései. Az ily módon összetevőire lebontott és tudatos fényképezés ill. megjelenítés teljesen átértékeli a hagyományos képkészítést: minden ábra önmaga létrejöttének dokumentuma, nincs rosszul sikerült kép, minden érvényes, mert minden az elindított folyamat lenyomata és mint ilyen a megismerést szolgálja. Ez a szemlélet a 70-es években domináló tudományközeli művészetfelfogásból és saját művészi gyakorlatomból származik. Pedagógiai alkalmazását szerencsésnek tartom: nem riasztja el a gyerekeket valamilyen teljesítményre, normára orientált elvárással — ,,a jó fotó (fotógram, stb.) ilyen és ilyen" — (ellentétben a rajzolással, amelyet ebben a korban szinte minden gyerek azért hagy abba, mert igényli az élethű ábrázolást, amit azonban hosszas gyakorlás nélkül elérni nem lehet) : a konzekvens kísérlet sikertelenségében is érvényes marad. Megtanulni és gyakorolni a tiszta gondolkodást és a következetességet kell. Az empirikus módon szerzett ismeretek kombinációi szerencsés, szokatlan, eredeti eredményeket hozhatnak, ez az a terület, amelyen az addig nem jeleskedő résztvevő váratlanul ..nagyot dobhat". A kör indításakor is, később is, azt találtam a legnehezebbnek, hogy a foglalkozás a különböző értelmi és érdeklődési szintű gyerekeket egyformán lekösse. A feladatállítás és a kis csoport öndinamikája közötti kölcsönhatás, amire támaszkodni akartam, nem mindig jött létre. Nem volt elég a tárgyat logikus öszszefüggéseiben megtapasztaltatni, felvezetni: csinálni sokmindent lehet, sokminden következhet egymásból, de nem fedeződik fel újból, ha nincs valamilyen feszültség, amely magával ragadja a résztvevőket, s zavarhatják is egymást. Elviselhetetlenül unalmasak a kör vezetője számára a lagymatagon elfogadott kínálgatások, a kimondatlanul is vaskos „na és akkor mi van?"-ok. A felkészülés folyamán kitalálhatatlan legalábbis teljes biztonsággal eltalálhatatlan, hogy a foglalkozáson mi hozza majd létre a feszültséget, hol lesz a beavatkozás lehetősége, mitől alakul ki a játszás önfeledtsége és az élmény. Animátorként alkalomról alkalomra más módon kell tematizálni az elméletben kialakított feladatvariációkat. A sorrendet a résztvevők reagálása felborítja, a foglalkozás menetében egyes láncszemek érdektelennek minősülnek, kiesnek. Gyakran azonban maguk a gyerekek teszik szükségtelenné egy-egy lépés tematizálását azzal, hogy maguktól rájönnek, mi következik, a rátalálás élménye teszi érdekeltté őket a munkában és saját javaslatokkal, ötletekkel bővítik az eseményeket. A foglalkozásokat a fény megvonásával, hiányával indítottam, a nem-alátás-szervével érzékelés felerősítésével. Azután a fény erejének, a fényforrás helyének és működése időtartamának együtthatásait vizsgáltuk. Néhány régi és modern műalkotás megismerését is bevontuk a munkába: létrejöttének, felépítésének néhány gondolatát kiindulópontnak vettük és mintegy belülről hoztuk létre variánsait. Végül az ábrázolás fotóspecifikus jellegzetességeinek, a tükrözéseknek, a perspektivikus és a montázshatásoknak megismeréséig, az „ember felvevögéppel"-helyzet néhány szempontjának kidolgozásáig jutottunk el. Az itt nagy vonalakban leírtak érzékletes közelségbe hozására néhány feladatsort kiemelek és a körben készült „lenyomatokkal" illusztrálom őket. II. A fény hiányának megélése egyben a csoport tagjainak összeismerkedését is szolgálja. Bekötött szemmel botorkálva a teremben össze-összeütköznek a résztvevők, megtapogatják, megnevezik egymást vagy elmondják egymásról az