Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 55. (Budapest, 1980)

A budapesti gyűjteményben levő, Sir Godfrey Knellernek tulajdonított „Női képmás" szerzőségi problémái

nő korában ábrázoló portréján (39. kép),

27 Sir James Oxenden (2nd baronet) feleségének, Elizabeth Chute-nak arcképén (Oxenden gyűjt.)'

25 sőt egyik „Férfiképmás"-án is (Chatsworth, Devonshire gyűjt.).

29 Portrénk elemzésével kapcsolatban még néhány szót kívánunk szólni az ábrázoltnak az előzőkben már vázlatosan leírt viseletéről. Diana de Marly „The Establishment of Roman Dress in Seventeenth-Century Portraiture" című tanulmányában

30 ismerteti azt a 17. századi intellektuális igényt, mely döntően befolyásolta a viseletet, melyben a kor divatos arcképfestői, portrészobrászai ábrázolták megrendelőiket. A témával kapcsolatos széleskörű művészeti és irodalmi vitákból, melyek egyben érdekes bepillantást nyújtanak a kor gondolkodásába, egyértelműen kiviláglik, hogy egyik legfőbb követelménynek az ábrázolt ,,decorum"-ának, azaz társadalmi státuszának a viseletben való kifejezésre juttatását tekintették.

31 De a még ennél is általánosabb és alapvetőbb kívánság valamilyen időtlen, régies jellegű viselet alkalmazására irányult, mely nincs kitéve a divat változásainak, s így az ábrázoltat kiemeli a köznapi halandók sorából, szószoros értelemben véve megörökíti, s ezáltal maga a műalkotás sem válik elavulttá. A 17. századi arcképfestészetben két időtlen viselettípus honosodott meg; egyrészt Árkádia divatja, mely a Németalföldön a század 20-as éveiben alakult ki, s mintegy félszázadon át élt tovább, másrészt a római viselet, mely a század közepén elsősorban férfiképmásokon vált divatossá. A női portrékat illetően azonban a művésznek nem volt szüksége, hogy ilyen távoli forrásokból merítsen, mert a kor otthoni viseletének laza, leomló divatja már önmagában is megfelelt a szóbanforgó követelménynek, a régies, időtlen jellegnek.

32 Ennek az akkoriban több változatban (nightgowns, India gowns, sultanes, dishabilles) használatos kötetlenebb köznapi, vagy házi ruhának a stílusához közelít legjobban szóbanforgó képmásunk modelljének romantikus, fényűző, fesztelen öltözete is, melyben a Van Dyck által a Németalföldről közvetített bukolikus vonás, mely a ruha laza, lepelszerű jellegében jut kifejezésre, továbbá a Van Dyck-i viselet néhány további karakterisztikuma, mint például az atlaszselyem felhasználása, melybe megrendelőit öltöztette, a ruha díszítő elemeként gyakran alkalmazott gyöngysor és melltű, a gazdag redőzet, a hasított ruhaujj ugyancsak fellelhetők. Érdekes jelenség, hogy régies, időtlen jellege mellett ez a romantikus festői viselet bizonyos vonatkozásokban, például a nyakkivágás mélységét, formáját, a ruhaujj szabását, hosszát, a nyaksál, ill. vállkendő, vagy a gyöngysor elhelyezését illetően — szinte tudat alatt — mégis követte a divat változásait, s ennek következtében komoly segítséget nyújt a datálásban. A „v" alakú mély dekoltázs, a pánttal vagy csattal összefogott bő, hasított ujj mellett, melyekről már szóltunk, hölgyünk ruhájának legfeltűnőbb vonása az aszimmetrikus jelleg, melyet a vállkendő, s a gyöngysor elhelyezése és a diagonális irányban aláhulló redők juttatnak érvényre. Aileen Ribeiro „Somé Evidence of the Influence of the Dress of the Seventeenth Century Female Portraiture" című tanulmányában

33 a het27 Millar, O. : i. m. kat. sz. 245. 28 Manners, V.: i. m. kép: 123. old. 29 Millar, O.: Sir Peter Lely. London, 1978. Kat. sz. 5. 5. kép. 30 Burlington Mag., Vol. 117 (July 1975), 443—451. 31 Uo. 448. 32 Uo. 451. 33 Uo. Vol. 119 (December 1977), 834—840.