Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 54. (Budapest, 1980)
Etruszk bronz íróvessző
dében készülhetett. 2 A kidolgozás minőségéről a felület állapota miatt nehéz véleményt mondani; az arányok, a feltűnően rövid lábakkal, a szobrot távolállónak mutatják az egykorú etruszk bronz kisplasztika legmagasabb színvonalától, ugyanakkor az arcforma, a szemek és a szemöldök mintázása — amenynyire meg lehet ítélni — kétségtelen kapcsolatra utal azokkal a részben egykorú, részben valamivel későbbi kisbronzokkal, amelyeket vulcii műhely készítményeinek szoktak tartani. 3 Említett „provincializmusai" miatt azonban meg kell elégedni annyival, hogy a nagy déletruriai központ kulturális hatáskörébe utaljuk, nem zárva ki azt, hogy nem Vulciban, hanem kisebb, északibb, de nem túlságosan távoli műhelyben készült. Bármilyen kétes értékű is az ilyen kísérlet egy a fentihez hasonló, viszonylag igénytelen tárgy pontosabb lokalizálására, fokozott jelentőséget kap, ha a darab eredeti rendeltetését kíséreljük meg meghatározni. Első pillantásra, ha abból a szinte biztosnak vehető feltevésből indulunk ki, hogy hegyben végződött, több lehetőség merül fel. Az első és leginkább adódó az, hogy haj- vagy ruhatartó tűnek készült (a kettőt az ókori tűtípusok közt nem mindig lehet elválasztani). Hajtűnek azonban díszítése miatt aligha alkalmas, és nem is ismerünk hozzá hasonlót az Itáliában használt típusok között/' Ruhatartó tűt 5 plasztikus díszítéssel Itáliában a 6. sz. közepe előtt többnyire nemesfémből készítettek, csak igen ritkán bronzból, és a díszítés a rendeltetésnek megfelelően szűkszavú volt: egyetlen periférikus, Novilarából származó nőalakot kivéve kisméretű ember- vagy állatfejre, esetleg ülő állatalakra szorítkozott. 6 A minket közelebbről érdeklő korból, a 6. század második feléből és az 5. századból ismert bronz és most már jóval ritkább arany tűk plasztikus díszítése kis állatalak, amely nem akadályozza a funkcionális használatot. 7 Az utóbbi szempontból szól a ruhatűként való használat ellen a budapesti darab tűjének tagolása és bordazata is. Mindez azonban önmagában csak kétessé teszi, de nem zárja ki a valamilyen célra tűként való használatot. 2 Az etruszk hajviseletről nagy vonásokban Bonfante, L.: Etruscan Dress. Baltimore, 1975. 73—4.; a budapesti kuros hajviseletét mutatja pl. a tarquiniai T. del Barone fuvolása vagy a T. dei Leopardi néhány férfifeje (Pallottino, M.: La peinture étrusque. Genf, 1952, 57, 67—71) és az Orvieto Csoport egy vázájának Aktaionalakja (Sprenger, M. — Bartoloni, G.: Die Etrusker. München, 1977. 164. kép), ami nagyjából megadja a datálás kereteit. Vö. Bol, P. C.: Grossplastik aus Bronze in Olympia. Berlin, 1978. 25, a görög előképekről. 3 Neugebauer, K. A.: Jdl 58 (1943) 206 sköv.; H u s, A.: Vulci. Paris, 1971. 79 sköv. és Les bronzes étrusques. Bruxelles, 1975. 85—91 (irodalommal). Hus joggal figyelmeztet, hogy Vulci aligha volt az egyetlen készítési helyük. L. már B a n t i, L., in „Tyrrhenica. Saggi di studi etruschi". Milano, 1957. 78 és 8. j. Arra azonban nem látok komolyabb okot, hogy — akárcsak részben is — Etruria Padanában keressük a műhelyeket, mint B o u 1 o u m i é, B. : Latomus 37 (1978) 24. 4 Ja cobs thai, P.: Greek Pins. Oxford, 1956. 91—2; C a r a n c i n i, G. L.: Gli spilloni nellTtalia continentale. München, 1975. 89—90 (az elkülönítés problémájáról is). 5 Jacobsthal: i. m. 166—71; Bonfante: i. m., csak érinti a kérdést (119— 20, 33. jegyz.); Carancini: i. m., az itáliai bronztűk teljes feldolgozását adja a 6. sz. végéig, de a plasztikus díszítésűeket nem említi. 6 Jacobsthal: i. m. 85—6; a novilarai tű: fig. 321. 7 Brown, W. L. : The Etruscan Lion. Oxford, 1960. 132 két példányt említ. Ez a szám azonban könnyen gyarapítható: SE 1 (1927) tav. 10, Arezzóból (oroszlánnal); Orvieto, Mus. Faina 1789 (oroszlánnal) és 1790 (állatalakkal); arany példány Vulciból: Hoffmann, H. — C1 a e r, V. v. : Antiker Gold-u. Silberschmuck. Hamburg, 1968, 9 és 12, 9. sz. (ülő szfinxszel); stb. A téma még feldolgozásra vár.
