Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 46-47. (Budapest, 1976)

SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY — SZABÓ MIKLÓS: Antik művészet a debreceni Déri Múzeumból és más magyar gyűjteményekből

Prassitele, tav. 21—3; Picard, Manuel III. 2, fig. 166—8) és a baltimore-ival (Gercke, Nr. St. 1; Rizzo, i. m., tav. 24—5; Picard, i. m., fig. 170—171) mutat szoros kapcsolatot, a hajfürtök kidolgozásának a hangsúlyos helyeken a részletekig menő egyezésével (ilyenek a középen kétfelé hajló félköríves fürtök, a kis tincsek a szalag alatt a homlokon; stb.). A hajnak a bronz eredeti jellegét megőrző mintázása is ezekkel és még néhány jobb minőségű fej-másolattal köti össze. Lényeges eltérés azonban az ismert másolatoktól az, hogy az egyetlen Volubilisben talált bronzváltozat (L. Châtelain, Mon. Piot 33, 1933, 112—8 és pl. 10—11; C. Boube-Piccot, Les bronzes antiques du Maroc I, Rabat 1969, 167—9 és pl. 99—102) kivételével egyértelműleg hagyományozott szatír-füleknek itt nincs nyoma, sőt eltűnt a volubilisi szobron még a dionysosi szférára utaló másik attribútum, a szalag fölötti szőlőkoszorú (korymbos) is. Ez önmagában mindössze arra mutat, hogy a budapesti fej olyan szoborhoz tartozhatott, amely — a szobormásolók gyakorlatában szokásos módon — átértelmezte a szatírszobrot, esetleg nemcsak a fej kidolgozásának részleteit, hanem az egész kompozíció lényeges vonásait is megőrizve. Pusztán a fennmaradt fejből természetesen nem lehet az egész szobor motívumára, még kevésbé a megoldás részleteire és az új változat esetleges gyakorlati funkciójára következtetni. A leginkább valószínű, hogy atléta-szobor, talán győztes atléta ábrázolása volt, s így tulajdonképpen nem át-, hanem visszaértelmezése történt itt a 4. századi szatír-szobornak. Ennek előképeit ugyanis már régóta az 5. század érett klasszikus korának atléta-szobraiban ismerték föl (vö. Furtwängler, Meisterwerke, 536—7; Rizzo, i. m., 18—9; Picard, i. m., 420—22; Lippold, Skulpturen des Vatikanischen Mus. III. 2, 111, ad Gall. Cand. Nr. 12; H. Gallet de Santerre, in Hommages A. Grenier, Bruxelles 1962, 726—7; etc.). A bort töltő szatír eredetije a régóta általánosan elfogadott vélemény szerint Praxiteles műve volt, és éppen a még erősen a klasszikus szobrászatban gyökerező vonásai miatt tekintik ugyancsak általánosan fiatalkori, a 360 körüli években keletkezett szobrának. Az eredeti híressége magyarázza a másolatok gyakoriságát és a szobor motívumának széles körű hatását (vö. Klein, Praxiteles, 193), de ugyanígy a másolatok révén széltében elterjedt ismerete tette alkalmassá arra is, hogy más funkcióra adaptálják; az ötletnek akkor volt igazán értelme, ha feltételezni lehetett, hogy a nézők felismerik, mi lett itt mivé. Ez nemcsak a megváltozott attribútumokkal megjelenő teljes másolatokra (vö. Gercke jegyzékét), hanem a hermává redukáltakra is áll. A budapesti fejnek a többi ismert másolattól való eltérései közül még kettő érdemel említést. Az egyik a szemek szokatlan kicsisége, amelynek a császárkor első századában készült római portrékon vannak párhuzamai. Elsősorban a szemek mintázása okozza, hogy a fejen, a kőfaragó munka minden gondossága ellenére, száraz klasszicizmussá fagyott az eredetinek a legjobb másolatok tükrében még jól látható gyöngéden derűs arckifejezése. A másik feltűnő mozzanat a hajszalag hátsó csomójának félreértése, és hajfürtökkel való helyettesítése. Van olyan másolat, amelyen teljesen elmaradt a csomó (Vatikán, Gall. Geografiche 40; Lippold, i. m., 474—5 és Taf. 210). A praxitelési szobor másolatainak nagy száma miatt különösen feltűnő, mennyire egyöntetű a főbb vonásainak hagyományozása. A budapesti fej ettől eltérő részletei külön-külön mind magyarázhatók és példázhatok az antik másoló-gyakorlatból, együtt azonban mégis arra figyelmeztetnek, hogy további vizsgálatokra van szükség megnyugtató elhelyezésére a szobrászat történetében. Aligha ókori munka. írod.: Szilágyi, J. Gy., Budapest 12 (1974) 10. sz., 24 (ill.).