Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 44. (Budapest, 1975)
GERSZI TERÉZ: Paulus van Vianen kapcsolatai a német művészettel
Az említett festőket a természetábrázolási kísérletek közös problémái mellett az is összefűzte, hogy ugyanahhoz a hagyományhoz, a bruegeli tájképművészethez kapcsolódtak. Bruegel teremtette meg ugyanis a XVII. századi realista tájképművészet kialakulásának alapfeltételeit a természeti formák egyszerű, nagyvonalú, szuggesztív ábrázolásmódjával. Érthető tehát, hogy az úgynevezett átmeneti korszak mesterei — a természetábrázolási problémáktól idegen későmanierista periódus végén — valósághűségre törekvő tájrajzaikban elsősorban a bruegeli hagyományhoz kapcsolódtak. Paulus van Vianen sem volt ez alól kivétel: alpesi panorámáinak nagyvonalú, egységes konstrukciója és finom vonalkákból és pontokból kialakított tollrajz stílusa már első pillantásra elárulja eredetét. Rajzai azonban egy lényeges ponton eltérnek mind Bruegel mind pedig a kortársak műveitől: a természeti részletek individuális sajátságainak és anyagszerűségének elmélyült jellemzése tekintetében. Ennek oka abban rejlik, hogy Paulus van Vianen tájkompozícióit közvetlen természetstúdiumok felhasználásával készítette. Egy természetbúvár szakszerűségét és a művész érzékenységét egyesítő természettanulmányai csaknem egyedülállóak az 1000 körüli németalföldi művészetben; csak Goltziustól, Jacques de Gheyntől és Abraham Bloemaerttól ismerünk néhány, hasonló példát. Az ideális kompozícióra és formákra törekvő manierista művészetszemlélet ugyanis nem kedvezett a részlettanulmányok elterjedésének. A természet utáni részletstúdiumok XVI. századi előzményeit keresve megállapíthatjuk, hogy Dürer volt az egyetlen, akinek oeuvrejében az ilyenfajta rajzok nagyobb számban előfordulnak. Elsőként jött rá ugyanis arra, hogy egy táj valóságos karakterét csak a részletformák tanulmányozása útján lehet meggyőzően ábrázolni. Természetstúdiumaiban szuggesztív erővel örökítette meg a különféle tájrészletek sajátos, egyéni jellegét, érzékeltetve körülöttük a fényt és a levegőt. Ezzel érte el ábrázolásainak elemi erejű valósághatását, amely csodálatra késztette a kortársakat és a késői utódokat egyaránt. A részlettanulmányaiban érvényesülő objektív szemlélet mellett érződik a természet keltette emberi reagálás, a megnyugvást keltő természetérzés és a természetben való gyönyörködés is. Ez a szubjektív felhang azonban sohasem vált nála olyan patetikussá, mint például a dunai mesterek ábrázolásaiban, akiket — különösen korai periódusukban — elsősorban a táj keltette érzelmi-hangulati hatás kifejezése foglalkoztatott. Dürer megfigyelő, elemző művésztemperamentuma rokon a németalföldi mesterek alapsajátságaival. Ezért is vonzódhatott van Vianen erősebben Dürer, semmint a dunai mesterek művészetéhez, amely egyébként szintén hatással volt rá. Paulus van Vianen — tanulóéveit leszámítva — egész életét idegenben töltötte: 1590— 1001-ig Münchenben működött a bajor herceg szolgálatában. Ezelőtt feltehetően rövidebb időt tölthetett Nürnbergben, az európai aranyművesség egyik központjában.* 3 Minden esetre szoros kapcsolatok fűzhették az ottani aranyművesek, elsősorban Hans Jamnitzer és Jonas Silber művészetéhez. (A müncheni évek előtt illetve alatt még egy francia- és olaszországi úttal is számolnunk kell; az előbbire az újabb kutatás hívta fel a figyelmet. 5 ) 1001— 1003-ig Salzburgban élt, majd II. Rudolf császár udvari aranyműveseként haláláig Prágában működött. Fejlődésében tehát a német művészi környezet hatásával mindenképpen számolnunk 4 V c r r es, R. : Die Plaketten des Paulus van Vianen. Pantheon. 1928. I. 298. 5 G r a e v e n i t z v o n, A. M. : Das niederländische Ohrmuschel-Ornament. Phaenomen und Entwicklung dargestellt an den Werken und Entwürfen der Goldschmiedefamilien van Vianen und Lutma. Inaugural-Dissertation. Bamberg, 1973. 269. Brinkhuis, G. : Het Utrechtse zilversmedengeslacht van Vianen. Jaarboek Oud Utrecht, 1974. 208.
