Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 17. (Budapest 1960

KISS ÁKOS: Koracsászárkori oszlopfő a Szépművészeti Múzeumban

szerűen ható levélzeteitől.

3 Az akanthuslevelek végződései itt a lekerekítettebb római változatot mutatják (acanthus mollis), szemben a hegyes, csipkézett végű görög levélzettel. A levélkoszorú mögül felnövő négy, csigában végződő saroklevél már konvencionálisabb, kevésbé mondható sikerültnek. Mindegyik két oldalán egyformán kúsznak felfelé a rövid, húsos levélsorok. Ez a négy saroklevél az egyébként szokásos sarkon levő akanthuslevélzetet helyettesíti. Sarokcsigákba csavarodó felső részeik az abacus alsó széle fölé ívelnek. Az oszlopfő stílusjellegzetességek tekintetében leglényegesebb részének a kalathos látható felületeit csak gyéren borító középvolutákat tarthatjuk. A középtérnek ilyen díszítése azoknál a fejezeteknél volt lehetséges, amelyeknél a különben szokásos kettős levélsor, különösen pedig a magasba szökkenő, befelé csavarodó belső csigapárok nem létezvén, a két sarokcsiga között — szemközti nézetnél — hely maradt. Ennek a térnek ívelt volutapárokkal való ilyen díszítése aránylag későn, a köztársasági kor utolsó éveiben kezdett feltűnni. A lant alakú, középszárral is bíró, akanthuslevelekből képezett kettős voluta a római épületplasztika jellegzetes vívmánya. Ez a forma is a későköztársasági idők utolsó évtizedeinek előérlelődése után az augustusi korban magára talált, valósággal kirobbant római dekoratív kőfaragás ötlete. Itáliai forma, amely keleten, mint alább látni fogjuk, csak elvétve fordul elő ; keletkezési helyéül a változatosságra törekvő, gazdagabb, mozgalmasabb formákat kereső közép-délitáliai területeket jelölhetjük meg. Itt az észak-itáliai ízléssel szemben nem csupán a bonyolultabb szerkezeteket részesítették előnyben, de a készen kapott görög-hellenisztikus formáktól is könnyebben tértek el, annak ellenére, hogy ez a terület volt jórészben az átvételek fő színtere is. A növényi elemek előtérbe jutása a római díszítőművészetek császárkor eleji felvirágzásakor annyira szembetűnő, hogy valósággal elnövényiesedésről beszélhetünk. A naturalizálás hajlama pedig végig jellegzetessége marad a római ornamensképzésnek, állandó ellensúlyként az absztraháló vonásokkal szemben. A növényi elemek visszaadásánál jelen esetben is erős naturalizmust látunk. A pilaszter-álpillérrendek és hasonló, főként csak díszként alkalmazott látszatépítészeti elemek kifejlődése már a hellenizmusban megindult, majd a római építészetben, a dekoratív épületplasztikában jutott jelentős szerephez, amikor igen gazdag, változatos, nemegyszer fantasztikus típusok alakultak ki. Ezt a szabadosságot éppen az augustusi kor minden dekoratív hajlama ellenére is vitathatatlan rendszeretete bizonyos újabb kánon határai közé szorította. Volutaformánk is eleinte pillérek, álpillérek fejezetein tűnt fel, amire az ott adott felületek is indítékul szolgálhattak. De a pillérfők másfajta, a kiterített sík lehetőségeit nyújtó természete is hozzájárult a már adott kevésszámú forma szabadabb variálásához, újak létrehozásához. Bár a hellenisztikus, de különösen a római időkkel annyira megsokasodott fejezetformák mind a görög klasszikus idők legvégén feltűnt korinthosi oszlopfő leszármazottjai és lényegében annak szerkezetét, vonásait őrizték, nem egy közülük annyira eltávolodott a klasszikus formától, hogy helyesebb őket korinthizálónak, mint korinthosinak nevezni.

4 A Szépművészeti Múzeum fejezete is ezek közé illik. A középvoluták kiszorították a szabályos korinthosi formák két igen lényeges szerkezeti elemét, a második 3 G er kan, A. v.: Einiges zur Aedes Castorfs in Rom. RM GO —

61 (1953 — 54) 200. * R o n e z o w s k v, K. : Römische Kapitelle mit pflanzlichen Voluten. AA (1931) 101. no