Radocsay Dénes - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 12.(Budapest, 1958)

HALMÁGYI ISTVÁN: Egy pusztuló szobor megmentése

EGY PUSZTULÓ SZOBOR MEGMENTÉSE A Velencéből származó XIV. századi Mária szobor (Ltsz. 1434.) restaurálásával kapcsolatban észrevételeimet és a restaurálás módját az alábbiakban közlöm. Munkám elkezdésekor a szobor függőleges hosszában két nagy darabra (első és hátsó rész) széjjel volt repedve. E repedés helyenként 2—3 cm széles volt. Mária és a gyermek Jézus feje levált, úgyszintén a gyermek jobb válla és jobb lábszára, valamint a pad jobb- és baloldaláról egy-egy nagyobb kődarab. E levált, nagyobb darabokon kívül sok apróbb darab hullt le és a szobor körül vastagon feküdt a lepergett kőpor. A szobor még együttálló kőtömege is szerkezetében meglazult és palaszerűen repedezett. A kőnek ez a bomlása nyüván már a szobor eredeti helyén, valamelyik Velencekörnyéki templom oromzatán az időjárás viszontagságainak a hatására megkezdődött. A Szépművészeti Múzeum birtokába 1896-ban erősen kiegészített formában került. A szobor romlása múzeumunkban az 1944—1947. években fokozódott, amikor is a barokk csarnokhoz csatlakozó raktárban a tönkrement tetőzet miatt a nedves levegő és a fagy hosszú ideig rongálta. A szobor kiegészítése, mely feltehetőleg akkor készült, amikor a XIX. század végén műkereskedői forgalomba került — mint a régi fényképekről jól megállapítható —, hevenyészett és hamis volt (24-25. kép). így például, ahogy a letört fejet, az elpusztult és gipszből rosszul felépített nyakra visszahelyezték, az első pillanatban kiáltó módon igazolta hamis voltát. Ki volt egészítve továbbá Mária jobb válla és karja, valamint a fejről lecsüngő drapéria, a szobor mellrésze és egész hátoldala. A szobor restaurálását 1951—1952-ben Erdey Dezső kezdte meg, aki akkor a két fejet leemelte (26. kép) és megtiszította, valamint a többi lehullt darabokat rendezte és az alájuk helyezett papírlapokra feljegyezte a helyet, ahonnan azok leváltak. A szobor megmentése érdekében két főbb problémát kellett megoldani : egyrészt a málló kőanyag további poriadásának megállítását, másrészt azt, hogy az így széjjelrepedt és porló darabokból ismét egy esztétikailag jó, műveszettörténetüeg igaz szobor legyen. Az első probléma, tehát a további pori adás meggátolása érdekében a Szépművészeti Múzeum külföldi múzeumok (Berlin, Velence, Róma) és hazai vegyészek véleményét kérte. A kapott válaszok az eljárást illetően vagy nem voltak kivihetők, vagy nem biztattak jó eredménnyel. Többek között az a javaslat tétetett, hogy akkora tartály készíttessék, amelybe az egész szobor, azaz a két nagy darabba széjjelesett szobor behelyezhető legyen. A tartályt úgy kellett volna felszereltetni, hogy azt légüressé lehessen tenni és így a tartályba beengedett kötőfolyadékot a kőanyag biztosan magába szívhassa.