Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 9. (Budapest, 1956)

OELMACHER ANNA: Mai magyar festészet (1945—1955). Kiállítás az Új Magyar Képtárban

hanem az, hogy a nép törekvéseivel egyetértésben, a nép érdekében és javára folytatja-e alkotó munkáját. * . A felszabadulás első éveiben tehát a korszerű formát keresték művészeink. Az már világossá vált, hogy sem a szélsőséges formalizmus, sem az akademizmus nem lehet új tartalmak hordozója és kifejezője. Az az antifasiszta polgári csoport, amely a magyar hagyományok egyik haladó ágának ápolója és továbbfejlesztőjeként működött, csak festői formanyelvében tartotta többé-kevésbé a kapcsolatot klasszikusainkkal, de az a népi tartalom, amely éppen a XIX. századi kritikai realista művészetünkben jelentkezett, csaknem teljesen hiányzott náluk. Egyfajta enerváltságot tükrözött művészetük, szűk körre szorítkozó életszemléletet, kis dolgokban való ernyedt gyönyörködést, de mindezek mellett valami szemérmes humanizmust. Festői módszerük, bár saját hagyományainkból fakadt, szélesen értelmezett posztimpresszionizmusként jellemezhető. Kettős feladatot kellett tehát megoldani, egyrészt azt, hogy a szocialista világnézetű formalisták életszerűbben ábrázoljanak, másrészt, hogy a kulturált polgári művészek megértsék és magukévá tegyék az új életet alakító eszméket és azokkal telítődjék művészetük. De e két pólus között elhelyezkedő derékhadnak is meg kellett teremteni a jó irányban való továbbfejlődés feltételeit. Eleinte a harc a művészek között csak vitákban nyilvánult meg és ebből önmagában nem sok reális eredmény született. Az első alapos vitatémát az 1949-ben rendezett szovjet festészet kiállítása nyújtotta, amely néhány gyenge kép mellett sok megragadó, elgondolkoztató művel is szolgált. Ez utóbbiak sikere bizonyította még azok előtt is, akik különben tagadták a realizmus elháríthatatlan szükségét, hogy egy adott társadalom döntő módon meg kell, hogy határozza művészetének tartalmát és ezáltal formáját. Ebből a belátásból, nem utolsósorban pedig az állam és egyéb intézmények nagy megbízásai következtében születtek azok a sok jóval kecsegtető vagy máris helytálló művek, melyek az 1950-ben először rendezett országos kiállításon bemutatásra kerültek. A Múzeum kiállításának nagyobbik része az 1950-es fordulattól kezdődően mutatja be új festészetünket, illetőleg a Múzeum tulajdonát képező azon műveket, amelyek az azóta évenként rendezett országos kiállításokon a leginkább érték- és időállónak ítéltettek. Sok meglepetéssel szolgált az 1950-es kiállítás, mert a szélső absztraktok egyikemásika éppúgy, mint a polgári haladók posztimpresszionista szárnya tiszteletre méltó igyekezettel és nem kis sikerrel tette meg első lépéseit a realizmus irányába. Mik voltak ezek az első lépések? A mindennapi élet nyújtotta vagy esetleg kötött téma volt a kiindulás. A mindennapi élet kínálta a sikeres hároméves terv hőseinek és tetteinek témáját, mint pl. Bán Béla : Kónyi elvtárs sztahanovista c. életképe vagy Bernáth Aurél megbízásra készült, A munkásmozgalom kezdetei c. nagy pannója. Mindkét művésznél alapvető fordulatot jelent a kép eddigi munkásságában, s ha vannak gyengéi — mint ahogy vannak — e képeknek, úgy az a formakeresésből, a világosabb képinyelv megalkotására és a szuggesztív kifejezésre való törekvés kezdeti nehézségeiből fakad. Mindenfajta öncélúságot, mesterségbeli trükköt kirekeszteni és csak a mondanivalót szolgálni : ez lett a központi cél. Bán Béla képében még sok a darabosság, színei nyersek, de új irányú fejlődésének alapját képezi. Bernáth Aurél képe, a téma újszerűségén túl, szilárdabb kompozíciós felépítésében és a konkrétabb festői formálásában haladja túl előbbi képeit. Szőnyi István oldott líraiságát vitte tovább a Krumpliszedőkben, de addigi finom világos színeit olajos zománc sötétíti. Szőnyi újabb, tompafényű, de színes képein, mint a Fuvaros (43. kép) vagy az Eső után, az emberrel és a tájjal összeforrott nagy művész