Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 9. (Budapest, 1956)

OELMACHER ANNA: Mai magyar festészet (1945—1955). Kiállítás az Új Magyar Képtárban

de míg amaz valami révületté költi át a valóságot, emez ugyancsak költői színharmóniákkal, de kissé nyers formaritmussal egy, a valóságnál is igazibb világot, magát az igazságot szólaltatja meg. Ezen az igazságkereső úton kellett volna haladnia a Derkovits-követőknek, de sok minden közrejátszott —• pl. az egyre fasizálódó ország hivatalos, úgynevezett neoklasszikus, római iskolás művészetével szembeni ellenállás — abban, hogy a polarizáció a szélsőséges formalizmus felé sodorta a művészeket. Mély ellentmondás volt, hogy a társadalmi eszmék szolgálatát vállaló művészek ugyanakkor, mikor propagálni akartak, egy, csak kevesek számára beszédes nyelven szóltak. Ennek gyökere abban lelhető, hogy az uralkodó osztály egyrészt tűzzelvassal irtotta a haladó hagyományt, másrészt a soviniszta uszítás zászlajaként használta. Még Petőfit vagy Munkácsyt is a faji kultúrfölény cégéréül állították ! A művészet demokratizmusa ebben a korszakban tehát a haladónak vélt, de mindenesetre antifasiszta nyugati festészet elvontabb formái felé orientálódott, éppen, mert a kisajátított és lej aratott nemzeti hagyomány nem nyújthatott egyértelmű alapot a haladó művészet számára. A „közérthetőség" egyet jelentett a hivatalos művészet akadémizmusával. A formalizmusok a felszabadulás után is természetesen tovább éltek, hiszen nem lehet művészeti irányzatokat egyik napról a másikra megfordítani, mint ahogy társadalmi és gazdasági formációk változásához is hosszabb-rövidebb átmenet szükséges. Szükséges volt azonban velük szemben leszögezni, hogy az új körülmények között, a népről és a néphez szóló művészet gyakorlatában nem tartható progresszívnek az a művész, aki titkos jelbeszéddel él, aki nem képes vagy nem akarja magát a festészet eszközeivel világosan kifejezni, mondanivalóját az ismert világ elemeinek ábrázolása által közvetíteni. Ez természetesen nem kell, hogy sajátos kifejezésmódjában a legkisebb mértékben is korlátozza. A kiállítás második, de még mindig bevezető jellegű része az 1945 körüli évek formai kísérleteiből mutat be néhány darabot, éspedig olyan művészektől, akik a későbbiek során a szocialista realizmus felé haladtak. Ez a néhány kép ismét azt dokumentálja, hogy rokon formák, hasonló kompozíciós módszer és színvilág más-más tartalmak tolmácsolására alkalmas. Fónyi Géza vörös-fekete-szürke színekre épített csendélet-kompozíciója a világ egy csöpp részletének hangulati átköltése, de hatásában alig jut túl a szemen. Ám ugyanerre a színegyüttesre, hasonló szín- és tónusértékekre épült Bán Béla Hazafelé c. kétalakos kompozíciója, amelyen rőtes ég alatt, vállra vetett szerszámokkal ballag két fekete, mezítlábas parasztember. Szó sincs róla, torzak ezek a figurák, alávetve az eleve eltervezett szín- és formaegyüttesnek, de mégis kifejezik az embert, egyfajta embert, pontosan az elnyomott embert. Márpedig az alapvető éppen az, hogy a művész mit és mennyit lát meg és mond el a világról. A francia festészet a plain-air felfedezése óta is, a mesterség számtalan törvényszerűségét ismerte fel és alkalmazza és azt lehetne mondani — nagy vonásokban —hogy tudományos művészetté (l'art scientifique) lett, sőt, eluralkodott benne a tudományos elem. Ám Picasso legmesteribben felépített kubista konstrukciója távolról sem képes annyit átadni a világból, emberi relációkból, mint a legegyszerűbb kis tollrajza egy női profilról, nem szólva pl. Henri Martinról készült kis rajzáról, ahol a mindennapok hősét formálta meg egyszerű, kifinomult eszközökkel. Egy, az elnyomások bonyolult rendszeréből kiszabadult nép jogosan kívánja művészeitől, hogy életéről, munkájának heroizmusáról, mindennapjának lírájáról írjanak, fessenek. Hogy valaki a nép művésze-e, nem az határozza meg, hogy az elnyomott vagy a mi esetünkben a felszabadult dolgozó osztályból származott-e,